Ellentétek játéka

A színpadkép rendkívül egyszerű, bal oldalt zongora, a tánctéren különböző mélységben függőlegesen kifeszített húrok, mintha egy zongora részei lennének, és hogy e képzetünket megerősítsék, lám a színpad előterében fekete-fehér billentyűket imitáló műanyag szőnyeg fut végig. Az előadás elején valami klasszikus romantikus szöveget olvas fel egy férfi. Hangulat szerint szó van itt a romlás szépségről, a felhők mögül előbújó Holdról, suhanó árnyakról, szerelemről és elhagyásról. E nem túl hosszú szöveg önt lelket a színpadon megjelenő figurákba. A kiváló dzsesszmuzsikus, Vukán György pedig élőben kíséri a Budapest Táncszínház táncművészeit. Chopin-idézeteket ad elő, eljátszik a dallamokkal, improvizál a tőle megszokott, rendkívüli módon élvezhető stílusban és könnyedséggel. Földi Béla gondolatai szerint: „Az élőzene és a tánc harmóniája különleges színházi élményt ad, ezért egy olyan esten gondolkoztunk, amely Európa szerte bemutathatja az élőzene és a táncművészet e speciális fúzióját. Chopin zenéjének Vukán György által való tolmácsolása és improvizációs gazdagsága lehetőséget nyújt a táncosoknak visszanyúlni a gyökerekhez, mikor még a zene és a tánc elválaszthatatlan emberi ösztönökből születtek.”  A szándék tehát nemes, az elgondolás remek, a megvalósítás azonban nem túl sikeres. Ugyanis nincs visszanyúlás a gyökerekhez, nem ösztönlényeket látunk a színpadon, hanem egy különféle szituációkra összeállított, amúgy nem vészesen kellemetlen műsort. A táncosok nem mondanak el magukról semmit, a színpadon létrejövő duók, triók illetve az emberek között létrejövő viszonyok és feszültségek nem mondanak el semmi újat, százszor látottak, de ami a legrosszabb, modorosak, cseppet sem őszinték. Tanult mozgások és nem ösztönös megnyilvánulások teremtődnek a színpadon, amikre az is rájátszik, hogy a jelmezként viselt, suhanó nagy szoknyák bár izgalmas hangeffektekkel járultak az előadáshoz, mégis inkább akadályozták a táncosok mozgását. Egy-két szép színpadkép azonban akad az előadásban. Szép, ahogyan a kifeszített húrok között játszanak, átbújnak rajtuk s vissza. Szép, amikor egy-egy pontfény csak az egyébként mozdulatlan, sötétbe burkolódzó táncosok kezeit megvilágítja, és csak a kézjátékot láthatjuk. De ezen kívül egy van, ami igazán élvezhető, és ez Vukán György játéka. Az előadás végén mintha a táncosok is ez ismernék el. Az utolsó taktusokat már a művész köré csoportosulva, állva, guggolva, fekve hallgatják.
A második a darabot GisL-2 címmel mutatták be szintén a Budapest Táncszínház művészei. Nem kell hozzá nagy fantázia (különösen, ha a műsorfüzet elirányít), hogy e mű alapját a már rendkívül sokszor előadott és átgondolt Giselle című balett szolgáltatta. Az eredeti történet hátterét a villikhez, e különös, az észak európai mondavilágban számos helyen feltűnő lényekhez köthetjük, kik mielőtt férjhez mentek volna, meghaltak. Az erdőben élik szelleméletüket, s ha egy férfi arra jár, hát bosszút állnak, halálra táncoltatják. A villik közé tartozik Giselle is, akit Albert gróf könnyelmű szerelme kergetett halálba. Amikor az említett férfiú az erdőbe téved, Giselle, mert még mindig őszintén szerelmes, megmenti az ifjú gróf életét.
Amir Kolben, a darab koreográfusa azonban kissé máshogyan látja korunk villieit. A Bat-Sheva együttes egykori szólótáncosa e különös lények világát korunk szólótáncosainak életében fogja meg. A mohó szeretetéhség minden ember alapvető vágya. Azonban ha valaki színpadra született, és nincs meg a nézők, vagyis a mások, a többiek szeretete, akkor lét sincs. Ebből következik, hogy a színpadon megjelenő alakok mindenre képesek, hogy elnyerjék szeretetünket. Ebben a műben tehát a tánctéren megjelenő alakok magukat adják, saját életüket játsszák, és ettől is izgalmassá válik az előadás. Kinn is vagyok, benn is vagyok játék ez, ahol nem lehet manírosnak lenni, nem lehet, hogy miközben magunkat játsszuk, úgy tűnjék, mintha csak szerepelnénk. Önvallomásokról van szó, ahol részben a civil élet, részben a próbaterem világa elevenedik meg.
Ellentétek játéka valósul meg, ahol a tánc és próza párbeszédében, a magánélet és munka, a szinte vígjátéki a tragikussal kerül viszonyba. Egy-egy önfeledt jelenet észrevétlenül a fényváltások és finom helyezkedések, no és a táncnyelv megváltozása révén hirtelen összeszorított foggal elvégzett próbatermi gyakorlattá válik. Ez az ellentétekkel teletűzdelt játék is utalhat a klasszikus romantikára, hisz a stílus alapvető szerkesztőelvei közé tartozott a szembeállítás. A remek érzékkel kiválasztott zene is hasonló módon jön létre. Az egyik nemzetközi szinten is legnagyobb hatású német zenekar számai közül válogattak az alkotók. Az Einstürzende Neubauten nevű együttes nemcsak nevében (nyersfordításban: Lerombolandó újépület), nemcsak egyes lemezcímeiben (Ende neu), hanem zenei világában is ellentétekre épül. Az ipari techno zúzásai alatt, a légkalapácsszerű dübörgés mögött, Blixa Bargeld halk suttogó hangon előadott költészetét hallhatta a közönség. Azonban ne éles határvonalakkal elválasztott, fekete-fehér szembeállításokat képzeljünk. Ezek a párok természetesen egymással párhuzamosan élnek, kiegészítik és értelmezik egymást, így adnak egy kerek, sajátos törvényszerűségek mentén mozgó, mégis ismerős világot.
A különböző szituációk, mint arra fentebb részben kitértünk, különböző stílusokat hívnak elő. A próbaterembe képzelt gyakorlatok stílusa a klasszikus balett elemeiből építkezik, míg a civil jelenetek a jazzbalett, sőt néha a néptánc elemeit is idézik. Ez utóbbi léttérben jelenik meg a verbalitás is. Magyarul: amikor civilek, akkor néhol beszélgetnek is. Rögtön az előadás elején, miközben beszivárog a közönség, két lány a színpadon egymást kérdezgeti, hogy elkezdődött-e az előadás, már eleve ez köztes térbe helyezi a színpadi alakokat, hiszen a szerep és a civil lét között ingáznak, miközben melegítenek, a próbarudakon hajlítanak. Van egy másik elem, ami további értelmezési felületet ad az előadásnak. Megjelenik a színpadon hátul-felül egy videókivetítő, amelyen részben pálcikaszerű lények táncolnak, részben pedig a nézőtérről egy-egy (talán beépített?) embert mutat a kamera. Persze a vetített képek sorából a színpadi jelenetek közül is felkerül néhány a vászonra. Az eredeti Giselle egyfajta halál utáni létet mutat be a villik szerepeltetésével. Ebben az előadásban ha halál nem is, a múlttal való leszámolás megjelenik. A hivatás választása teljes embert kíván, tehát a választás gesztusával új élet kezdődik. Egy alkalommal a táncosok vélhetően gyermekkori képeiket maguk elé tartják, majd sorban egymás után tűzre vetik, a kamera pedig a vászonra lövi a pödörödő, izzó fényképek megsemmisülését.
Megjelenik egy férfi is az előadásban. Hogy pontosan ki ő? Nem tudhatjuk, lehet Albert gróf mai megfelelője, lehet valódi szerelmes, lehet a lányok főnöke (társulatvezető?), lehet, hogy nem érdekes. Elképesztő párviadal kezdődik ekkor a színpad hátterében elhelyezkedő nyitott vasdobozban. Éles fényekkel megvilágított, akrobatikus elemekkel teletűzdelt koreográfiát mutatnak be, ahol a kísérő ipari technót színesítik a vasdoboz falán dübörgő rúgások dobbantások. Mikor véget ér a párharc, elszánt össztánc kezdődik. Sodró, roppant élvezetes koreográfiával adnak elő valami veszett eltökéltséget a lányok, egyre egzaltáltabb lelkiállapotot, szétbomló hajakkal, rendezetlenné váló jelmezekkel. A tánc ekkor hirtelen két lány tragikus végkimenetelű párviadalává válik, de sebaj, hiszen nemsokára a vesztest felélesztik társaik. Hiszen ez csak a színpad. A darab vége maga a megbékélés, az Óz, a csodák csodájából az Over The Rainbow andalító ritmusára nyugszanak meg, esetleg törődnek sorsukba a táncosok lassú táncukkal.
Ugyanaz a társulat, mégis két egészen különböző felfogású és színvonalú produkció került egy estén egy színpadra. Az első közhelyekbe fulladó, inkább Vukán Chopin játékához és improvizációjához készült fantáziátlan illusztráció. A másik viszont olyan alkotás, ahol egy klasszikus romantikus darab továbbgondolását láthattuk. A GisL-2 új jelentésrétegeket vesz fel magára, így a mai befogadó számára izgalmas gondolatokkal bővül az eredeti Giselle-hez képest, melyben látható módon a táncosok sokkal nagyobb kedvvel, sokkal nagyobb teljesítményekre képesek, mint az est első felében. 

Vizuális hangjegyek
Budapest Táncszínház

Zene: Vukán György
Koreográfus: Földi Béla

GisL-2
Budapest Táncszínház

Koreográfus: Amir Kolben

Helyszín: Thália Színház

08. 08. 6. | Nyomtatás |