Helyzetek, jelentések

Az Ódry Színpadon, bár az eredeti játéktér struktúráját sikerült megőrizni, ezt a fajta kötetlen hangulatot már természetesen nem, az előadás hétkor kezdődik, a nézőtérre vonulunk, csak egy szünet van benne, tulajdonképpen az egészet két és fél óra alatt lezavarják. Ebből következően kissé megváltozik a jelenetek sorrendje, és néhány mondat is elszáll, vagyis kihúzódik.
Azonban ha a nézői pozíció kissé módosult is, a belbecs persze maradt, sőt a húzások révén talán kicsit feszesebb, lendületesebb lett az előadás. Az előadás kezdetekor snájdig fiatalember a konferanszié szerepében üdvözöl minket, és mindjárt tisztázza, nem itt és nem most vagyunk. Mintha egy élő közvetítés riportere lenne a jövőből a Kánaán kapuja előtt. Azonban furcsa Paradicsom előtt állnak sorba az emberek, akik közül néhányat megszólaltat. Az kiderül, hogy leginkább saját csökött vágyaink szerint épül fel, hogy legalább annyira nyomasztó, mint a földi lét, vagyis akár itt és most is lehetne. Mintha a rendszerváltás vagy egy új életállomás előtt lenne az ember, úgy tekintenek a megszólalók a Kánaánra, ami vélhetően alaposan átélhető egy olyan színinövendék számára, aki ezzel az előadással egyik utolsó vizsgáját abszolválja, ezután már csak az annyira vágyott pálya tétmeccsei következnek. E Kánaán-interjúk teremtenek szünetet, időt az átjelenetezéshez, valamint átkötést a következő dialógushoz. A jelenetek pedig semmi másról nem szólnak, mint hétköznapi kapcsolatokról, hierarchiákról, elképesztően életszagú és őszinte mondatokban. Minden szituáció ismerős, megélt vagy megélhető élethelyzet. Egy rosszul sikerült szeretkezés utáni párbeszéd. Egy elrontott szerelmi vallomás. Egy kiábrándult, üres fiát vak szeretettel szerető anya. A határőrök hatalmi packázásai. A felnőttek, ahogy gyermekeiket terrorizálják, hogy azok produkálják magukat. Párok éttermi veszekedése, amikor az egyik beleeszik a másik tányérjába. A szeretetlen, parancsolgató öregasszony, ahogy kitúrja saját vénkisasszony lányát egy olyan szerető miatt, aki valószínűleg csak kicsinyke vagyonáért szereti.
Típusok, párok, játszmák, rivalizálások, próbálkozások Peer Krisztián roppant érzékletes, utcáról ellesett mondataival megfogalmazva, amiket néhány tényező azért elemel. Helyenként parodisztikus az előadásmód. Néhol a diákszínjátszás hagyományait felelevenítő megoldásokat láthatunk. Az idősebb nőket vagy öregasszonyokat fiúk játsszák. Egy elvágott kézből kulisszahasogató módon kezd ömleni, fröcskölni a vér. A férfiak előadásmódja azonban nem kifejezetten idétlen, nem vastag púderréteggel vagy elképesztő, eltúlzott sminkkel, hanem finom eszközökkel, testtartásokkal, fejbiccentésekkel alakítanak, ahol azért elfér egy járókereten bemutatott tornagyakorlat, hogy aztán visszazökkenjenek eredeti pózukba. A bajuszt úgysem lehet bepúderezni. Aztán ott van – mások mellett Rakovszky Zsuzsa, Kemény István, Erdős Virág verseit, sorait vendégül híva – a költőiség, ami sokszor elképesztő, brutális ordenárésággal párosul. És persze a revüs, kabarés elemek, a dalok, melyeket Pacsay Attila zenéjével és a háttérben meghúzódó zenekar kíséretével adnak elő punktól, a kuplén és rockon keresztül a sanzonig. No meg a táncbetétek, mozgások is idézőjelbe teszik a szerepek mondatait egy-egy jelenet végén, közben. Nem mondhatjuk hát, hogy klasszikus értelemben vett drámáról lenne szó, nem történetet mesél el, sokkal inkább állapotot, a szorongás állapotát vázolja különböző élethelyzetekben. Mindannyiunk állapotait, hiszen egyértelműen kiderül: frusztrációink kortól, nemtől, társadalmi állástól függetlenül hasonlóak, és legalább annyira banálisak, mint a színpadi szituációk. Ez idáig nem nagy eredmény, azonban a megfigyelések pontossága, a színpadi ötletek sora, illetve a be-beszüremkedő költőiség összege egy rendkívüli módon élvezhető előadást eredményez, azon túl, hogy a színészek (akik közül jónéhányan már ismerősek lehetnek a közönség számára, hiszen a Katona József Színháztól a Vígszínházon keresztül az Új Színházig számos produkcióban előfordultak kisebb-nagyobb szerepekkel) látható élvezettel vesznek részt a játékban.
Az L alakú színpadra felhordott néhány zongora, kanapé, egy sorompó, és pár szekrény adja a szituációkhoz hasonlóan egyszerű játékteret, amik a legkülönfélébb funkciókat képesek felvenni. Néhány szék és egy asztal éttermet, a háttérben álló zongora ezzel egyidőben bárpultot, egy dívány szobabelsőt, egy sorompó határátkelőt, egy képkeret egy étterem női mosdójának tükrét jelezheti és így tovább.
Ígéret van ebben az előadásban, mert egy szinte teljes osztályt látunk majdnem társulatként működni, ami így, negyedévben, amikor már mindenki a nagyszínházak felé kacsingat, kisebb csoda. A téma és életérzés annyira jellemző korunkra, hogy természetéből fakadóan sok embert érint, tehát nagy érdeklődésre tarthat számot, elképzelhető hát, hogy ez a produkció nem enyészik el, mint oly sok vizsgaelődás, és egyre letisztultabban, egyre kiforrottabban újabb évadot él meg.

Szorongás Orfeum
Ódry Színpad

Szöveg: Peer Krisztián
Zene: Pacsay Attila
Rendező: Simon Balázs
Szereplők: Bartsch Kata, Czapkó Antal, Csonka Szilvia, Géczi Zoltán, Gidró Katalin, Hajduk Károly, Janicsek Péter, Kedvek Richárd, Keresztes Tamás, Kovalik Ágnes, Lajos András, Papp Dániel, Pető Kata, Tóth Orsolya
Osztályvezető tanár: Hegedűs D. Géza

08. 08. 6. | Nyomtatás |