Apokalipszisra beállított óra

A kezdetkor fehér lepedővel letakart idomtalan alakzat uralja a Stúdió „K” terét. Egy frakkos figura (Tamási Zoltán) sétál körbe-körbe, majd lerántja a leplet: galériaszerű tákolmány válik láthatóvá, felénk kissé megdöntve, rajta, a halálos ágyon a Signora, a megvénült cirkuszigazgatónő (Homonnai Katalin), akinek posztjára többen ácsingóznak a társulatban, s aki a nem is nagyon palástolt kísérletek ellenére csak nem akar meghalni. Egy darabig. A tákolmány lábain a megszokott kulcsok, az aranymetszéspontnál húrláb, erre feszülnek a húrok. Csúnya, vinnyogó vonós gyászzene veszi kezdetét, az ágy maga a zengő ravatal, mely fölött a vénasszony gargarizál, ez az „ária”, ezt kísérik a többiek. Majd az egész szerkezet koporsóvá alakul, benne a még élve eltemetett Signorával, ám két kiskapu nyitva marad, egy a fejének, egy a lábujjainak. „Zárjátok be a zsalut”, mondja csak úgy mellesleg a halálba kívánt és segíteni akart vénasszony. Nem kell sokat kérlelnie bohócait, az ablakokat is rázárják. (Állítólag Goethe is ilyenformán, csak úgy mellesleg próbált fényhez jutni a halálos ágyon, ezt patetizálta az utókor a nevezetes utolsó szavakká: „Világosságot!” Itt most a fordítottját látjuk persze.) De a vénasszony még erre se hal meg, a koporsó oldalán nyúl ki a keze, hogy a szemfedél tetejére erősített húrlábra feszített madzagot pengetni tudja. Ebből a basszushangból aztán újabb zenei folyamat indul.
A Hólyagcirkusz-társulat előadásait ismerő néző a produkció formáját tekintve kevés változást észlel. Tény, hogy az eddigiektől eltérően most konkrét dráma van a háttérben. Csakhogy Dario Fo 60-as években írt anarchista darabja inkább dadaista pamflet, mint épkézláb dráma: a Signora bonyodalmas haláltusáján és az ezt követő hatalomért folyó viszálykodáson és tömeghalálon kívül nem sok történik benne (hacsak a speciális, konkrétan „mordex” bolhák körül folyó keresgélést és a hozzájuk tapasztott ál-metaforikus-metafizikus üzeneteket – pl. „atom-bolhák” – nem tekintjük jelentős mellékszálnak). Úgy tűnik, hogy a Nobel-díjas olasz szerző szövege (gyaníthatóan nem ezért az opuszért részesült a jeles kitüntetésben) az előző Hólyagcirkusz-produkciókhoz hasonlóan szabadon „szétszerelhető” és összerakható alapanyag csupán, s a játékot megint az elinduló, majd megakadó, végül semmibe vesző bohóc- és zeneszámok tartják össze. Ahogy az ábrázolás stílusát is újra a tárgyi-vizuális és zenei dekonstrukció határozza meg, a furcsa hangzó szerkezetek és bohócmaszk mögött működő színészek pedig továbbra is egy céltalan és kiúttalan létállapot megjelenítői.
Már elsőre feltűnő azonban, hogy a zenészek és színészek ezúttal egymástól térben szeparáltan jelennek meg előttünk. A muzsikusok ugyanis – egy, a nézőtérből kivágott területen – ketrecbe zárva, vadállatként léteznek (erre a tényre a ketrec felirata is ráerősít: „a zenészeket etetni tilos”), míg a színészek a Stúdió „K” megszokott terét használják. Ez az elválasztottság finom, ám jótékony módosulást eredményez a társulat játékstílusában: a zenész szekció (Szőke Szabolcs, Spilák Lajos, Kuncsner Mónika) az eddiginél jóval több zárt szám (áriák, duettek, tercettek) kíséretére koncentrálhat, nem kell „játszania”, s voltaképp csak a szintén ketreclakó énekesnő (Tóth Evelin) lesz részese – saját helyén – a drámai történésnek.  A színpadon teljesítők játékából viszont elvész a jellegzetes, hólyagcirkuszos „személyesség” civil hatása (gyanítom, hogy ennek mintáját eleddig a zenészekére jellemző oldottabb színpadi létforma adta), helyette jóval élesebb és hatékonyabb karakterizálást látunk, amelyben az elváltoztatottság, a természetellenes eltartottság válik a színészek legerősebb kifejezőeszközévé.
Ezen a ponton érhető tetten – a Dario Fo-darab anarchista üzenetével összhangban – az inkább tartalmilag jelentős hangváltás az új produkcióban: az eddigi előadások esendő és épp ezért nyomorukban is szerethető figurái itt, az igazgatói poszt utódlásáért való kisstílű marakodás közben gátlástalan, egymást szivató alakokká válnak, hogy a végén aztán halomra lődözzék egymást. Mindez természetesen szikár, elidegenítő játékmódot követel meg, amelyben nincs, nem lehet helye a figurákkal való azonosulásnak. Nem véletlen, hogy csak a hozzánk közelebb eső, vadállat-zenészekkel rokonszenvezhetünk, no és a bolháit vesztő Idomárral (Nádasi László most is üzembiztosan hozza a lúzer-szerepkört). A maga faramuciságában el is indul valamiféle egymásra találás az Idomár és az Énekesnő között: a keresett bolhák ugyanis a nő vakarózásában adnak életjelt magukról. A kialakuló bolha-duettnek azonban a Morfinista (Szabó Domokos) pisztolylövése vet véget: lelövi mindkettejüket ok és értelem nélkül.
A stílusváltás révén a cirkuszi számok tartalma is átértékelődik: a már megszokott hólyagcirkuszos rontások, paccok olcsó gegekké lesznek, s a korunkat olyannyira jellemző ízléstelen humor kerül előtérbe az előadásban. Jó példa erre az a nevetségességében is megalázó helyzet, amikor a Fősebész (Rácz Attila) kalapáccsal vágja kupán az Idomárt, aki fájdalmában fejéhez kap, elengedve ezzel madzagja vesztett nadrágját, ami azonnal lecsúszik, majd felhúzza csípőjére megint, de ezt újabb fejbevágás követi és az egész helyzet többször ugyanígy megismétlődik. (A Signora csontváz-bábját is a Rácz által játszott figura üti le, mikor az, immár a másvilágról szól bele az előadásba.)
A hatalomért folytatott küzdelemben véglényekként megjelenített figurák minden kreativitása az egymás számára felkínált halálnemek és -módok kiválasztásában merül ki. A legszellemesebb talán az, ahogy az ápolónőből menyasszonnyá vetkőző figura (Józsa Boglárka) ajándékul kapott hatalmas kalapjáról kiderül, hogy karimája céltábla, erre lődöznek célba a többiek, hogy az utódjelölt végül holtan rogyjon össze.
Az egész előadás mottója lehetne az a párbeszéd, melyet a későn érkező Fősebész folytat a Frakkos figurával a Signora koporsója fölött:
„FŐSEBÉSZ CLOWN: Hol van?
FRAKKOS FIGURA: Odabent. Azt mondta pihenni kíván.
FŐSEBÉSZ CLOWN: Beállította a vekkert?
FRAKKOS FIGURA : Be hát, természetesen!
FŐSEBÉSZ CLOWN: Az utolsó ítélet napjára! Ha-ha...”
S bár az óra nem berreg az előadásban, a zárlat füstös halálvíziója mégis azt sugallja: a végítélet elkezdődött.



Szemétre a vénasszonnyal
Hólyagcirkusz Társulat

Látvány: Halasi György, Balla Gábor
Fény: Fodor Gergely
Zene: Szőke Szabolcs
Szereplők: Homonnai Katalin, Nádasi László, Rácz Attila, Szabó Domokos, Józsa Boglárka, Tóth Evelin, Tamási Zoltán
Zenészek: Kuncsner Mónika, Spilák Lajos, Szőke Szabolcs

Helyszín: Stúdió „K”

08. 08. 6. | Nyomtatás |