TANAKA, CSONTVÁRY - CÉDRUS

1988. Budapest – … Ma este a Szkénében láttam egy előadást. Néhány japán és európai táncolt… Tánc? Inkább hosszan ismétlődő mozdulatsorok – furcsa, nem evilági lények torokszorítóan fájdalmas vonaglása, felsebzett lüktetés. A döbbenettől szóhoz sem jutottam. Szemembe égett egy meztelen nő, aki végtelen monotóniával járt görnyedten hátrafelé, majd szembefordulva vissza, sárgán, betegen, kacagva – egy életen át. És egy kortalan japán férfi, kifordult lábakkal, kifordult lélekkel – egyszerre gyermek és egyszerre vén. Újra hiszem, hogy színpadon, egy mesterséges térben valódi dolgok is megtörténhetnek. … Tanaka Min és a Mai Juku csoport. Az előadás után fáradtak, gyanakvóak. „Kérdezhetek?” – „Úgy gondolod, szavakkal közelebb jutsz ahhoz, ami csak csenddel mondható el?” – „Ez valamiféle rítus? Van köze a sintóhoz?” –„Nem tudom. Az emberhez van köze. Meg a fákhoz, a szélhez, a természethez. Igen, talán.” …

1989. Hakushu – … Több száz emberrel együtt nézem a Tavaszi áldozat  bemutatóját egy régi sintó-szentélyt övező ligetben. Az éjszakából átlátszó zsákokban vizet hozó kísértetek vonulnak, akik körülveszik Tanakát, a magányos táncost, majd pörögnek, pörögnek, amíg el nem terülnek a földön. Közben elered az eső, egyre erősebben zuhog, de senki sem mozdul. Lassan összefolyunk a táncosokkal, mozgó és mozdulatlan testek – fák vagyunk, eső vagyunk, éjszaka vagyunk. Tavaszi áldozatok vagyunk. …

1992. Hakushu – … Annyira elfáradtam, hogy este, amikor vacsorához hívtak, a testem már nem engedelmeskedett. Képtelen voltam felkelni, bénultan feküdtem a százötven éves japán faház padlóján, és bámultam a távolban lebegő hegyeket, amelyek a felhőkből nőttek ki. Ma egész nap ugyanaz, mint már egy hónapon keresztül: reggel hattól a kecskék etetése és fejése, délelőtt tréning a „hegyi színpadon”, délben munka a káposztaföldön, délután tréning, este megint a kecskék (mennyire hasonlítanak az emberre!). Odamentem Tanakához, hogy megkérdezzem: maradhatok-e hosszabb ideig, egy évig, kettőig… lehetek-e táncos? Alacsony japán asztal előtt térdelt, gondterhelten rótta a kanjik  hosszú sorait. Súlyos lassúsággal felemelte a fejét, tekintete, mint egy erős széllökés, hátrataszított. Nem kellett semmit mondania. Megértettem: ezt a kérdést nem neki, hanem magamnak kell feltennem. Táncosnak lenni nem azt jelenti, hogy az ember színpadra megy. Még csak nem is feltétlenül azt, hogy táncol vagy mozog. A tánc egy állapot, legyél bár táncos, zenész vagy festő, de éppenséggel földműves, asztalos vagy tanár. A tánc – a valódi tánc, és nem annak imitációja! – az emberi lét, a természet alapállapota, nem kifejez, hanem van. Nem elmond valamit, hanem megtörténik. Hiszen tánc a szél, a növények hajladozása vagy növekedése, a víz csorgása, a tűz lobogása, az állatok párzása és vadászata, de ugyanígy tánc az ember járása, a gyermek születése is. Ahogyan az anyagi részecskék mozgása, a fény, a hang – minden. Van a táncnak filozófiája? Min-szan résnyire nyitott előttem egy ajtót, amin belestem – és szédítő mélységeket láttam meg. …

1996. Prága – … Min a cseh Nemzeti Színházban táncolja újra a Tavaszi áldozatát. Sztravinszkij zenéje most sem hangzik el, csak ez a különös, a japán kabócák erőteljes hangjára, a szél zúgására, a föld mormogására emlékeztető hipnotikus zaj-hang árad fenyegetően. És csend. Sok-sok csend. Szívszorongva figyelem, ahogy Min a sugárzó fénykör határán egyensúlyoz, világosság és sötétség, élet és halál között, a nézőtéren tapintható a feszült várakozás. Egy ember sorsa, egy lélek kínlódása itt és most dől el, látom, hogy bármi megtörténhet. A fényhatár késként metszi keresztül Tanaka testét, amely egy végtelennek tűnő, keresztre feszített pillanat után – belezuhan a fekete nemlétbe. A mellettem ülő fiú lassan feláll, elindul kifelé a páholyból, kinyitja az ajtót, és a padlón elterülve elveszíti az eszméletét. …

1998. Pécs – … Prágában Tanaka és Lajkó Félix gyönyörűséges előadása mindenkit levett a lábáról. A tánc és a hegedű olyannyira egybefolyt, hogy senki nem akarja elhinni: ez az est az első pillanattól az utolsóig improvizáció, Min a testével zenél, Félix a hegedűhangjaival táncol. Aztán autóval átszeltük Csehországot, Szlovákiát, a Dunántúlt, Tanaka figyeli a tájat, néha videóra veszi a házakat, a földeket. „Látszik, hogy a magyarok erősen kötődnek a földhöz” – mondja. „Ez fontos.” … Legközelebb Szegeden, a régi Zsinagógában, aztán a budapesti Új Színházban lépnek fel Félixszel. Utána Belgrád. Hirtelen ötlettől vezérelve elkanyarodok Pécs felé. „Van egy festő, akinek a képeit szeretném megmutatni. Úgy hívják, hogy Csontváry Kosztka Tivadar.” … Tanaka lenyűgözve áll a képek előtt. Tudom, hogy előadást rendezett és táncolt már Edvard Munch képeire, Grimm meséire, Edgar Allan Poe misztikus elbeszéléseire – úgy hiszem, hogy a magyar zarándok-festő világa is elindíthat benne valamit. „Többet szeretnék tudni róla. Hogyan élt, mit írt, mit mondott. És kik tudnák ezt eltáncolni?” …

2002. Budapest – … Már régóta mondják nekem: nézd meg az Ős K. című előadást. Rá kell vennem magam, mert Tanaka Min és Kazuo Ohno vagy az orosz Derevo színház után már nehéz olyan táncelőadást nézni, amely csupán formális mozdulatok sorozata, tét nélküli testgyakorlat tetszetős csomagolásban. … A Bethlen Gábor téri színháznak már az előterében érzem, hogy valami történni fog. Mert egy előadás, ahogy Sztanyiszlavszkij mondta, a ruhatárban elkezdődik. Valami furcsa, ünnepélyes hangulat uralkodik, a gyülekező nézők visszafogottak, szinte alázatosak. … Amikor a korzikai énekesek hangjára Horváth Csaba vállára emeli Ladányi Andreát, leveszi kalapját, amiből apró levelek hullanak, majd a körülöttük forgó botos táncosok rituális mozdulatai egyre vadabbá válnak, Csaba lábai remegnek, és kiütik alóla a széket – megpendül egy húr valahol belül. Ő az. Ők azok. …

2003. február, Budapest – … A Pannonhalmi Szemle tematikus számot ad ki a táncról és annak filozófiai, költészeti aspektusairól. Arra kérnek, írjak valamit a butoh-ról, Tanaka Minről. Mit is mondott Min? „A butoh csak egy szó. Nem lehet megfogni, nem lehet meghatározni. Legtöbben valamiféle stílusnak képzelik el, de akkor már el is veszítették a lényegét. Aki a formát keresi a táncban, megöli a lelkét.” A legjobb, ha Tanaka saját szövegeit fordítom le. …

Áldozat

Tanítóm, Tacumi Hidzsikata, a butoh elindítója, koreografált
számomra
három előadást 1984 szeptemberében.
Pompázatosan gazdag képzelete úgy árasztott el, hogy teljes
egészében
mozgósítanom kellett a múltamat, jelenemet és jövőmet,
hogy megfelelhessek neki.
Számomra a táncos élete egy végtelen tánc előadásának
megszakítatlan folyamata.
Áldozatul hozott test, mely szakadatlanul fűti önmagát,
mint faszén a hamuban:
„Egy nap talán kihűlök, és békében elmormogom ezt a mondatot.”


2003. december, Budapest – … Tanaka Min ma először találkozott a táncosokkal. Csabát kivéve szinte semmit sem tudnak a butoh-ról, Tanakáról. Egy neves koreográfusra számítanak, aki kitalálja, megtervezi a mozdulatokat, betanítja nekik – ők pedig tudásuk és tehetségük legjavát adva majd estéről estére megismétlik a tanult koreográfiát. Tanaka elgondolkozva ül, és sokáig hallgat. Nem mutat semmit. Nem talál ki semmit. Feladatokat ad: „Próbáljatok most létrehozni egy etűdöt egyedül. Ennek témája – ez nem cím, hanem inkább egyfajta szituáció –: egy eső után visszamaradt tócsába nézel, de nem magadat látod benne, hanem egy nagy fekete hollót látsz repülni az égen. Ez talán elvontnak tűnik, de meg lehet közelíteni pszichológiailag is. Használjátok elsősorban a képzeleteteket. Egy ötperces kis darabot készítsetek ebből. De hangsúlyozom megint, nem azt kérem, hogy magyarázzátok el a szituációt. Egyáltalán nem szükséges, hogy mindezt a nézőkkel megértessétek. Hanem ebből a szituációból szülessen egy szép, igazi, saját tánc.” …
… A táncosok lelkesen dolgoznak, de úgy érzem, egyre nagyobb bennük a bizonytalanság, és ezáltal a feszültség is. A bemutatóig nagyon kevés az idő, Csontváry pedig még szóba sem került. A feladatok pedig inkább szituációk, hangulatok alapján létrejövő improvizációs etűdök, mintsem a megszokott koreográfiai munka. Tanaka kiadja a feladatot, majd félórára, húsz percre magára hagyja a táncosokat. „Nem értem. Mi ez? Hiszen mi profi táncosok vagyunk” – mondja valamelyikük. Ez elgondolkoztató: mit is jelent a profizmus? Akár színészek, akár táncosok esetében. Azt, hogy kiszámítható, megtervezhető a munka? Hogy a próbafolyamat a rendező vagy a koreográfus által kitalált előadás megtanulását jelenti, utána pedig változatlan formában reprodukálni kell azt? De akkor mi a tétje egy előadásnak? Hiszen így nincsen kockázat, csupán a kép utánnyomása zajlik. Még 1994-ben, A nagybácsi álma rendezése során Anatolij Vasziljev azt mondta nekem egy fáradt pillanatában: „Tudod, olyan vagyok, mint egy hegymászó. Látom a csúcsot, de nem tudom, hogy felérek-e oda. Bármelyik pillanatban lezuhanhatok.” Tanaka sem kész koncepcióval dolgozik. Figyeli a táncosokat, az improvizációikat, de legalább annyira figyeli őket, amikor nem dolgoznak, csak bemelegítenek, vagy ülnek, beszélgetnek. Belőlük merít, tőlük vár impulzusokat, és nagyon ritkán kritizál, inkább tanácsot ad. Mesterként viselkedik és nem koreográfusként. „Minden egyes táncos szólista. Még akkor is, ha kevésbé látszik egyik vagy másik pillanatban. Nem az a legfontosabb, hogy a néző mit lát, vagy lát-e egyáltalán téged. A lényeg, hogy benned mi játszódik le.” …
… Az utolsó napon (a decemberi turnus utolsó napján) Csontváry-képeket nézegetünk. „Melyik képben látjátok magatokat? Melyik kép van bennetek?” Hosszas beszélgetés után a következő képeket választják ki a táncosok: Magányos cédrus, Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonban, Mária kútja Názáretben, A Panaszfal bejáratánál Jeruzsálemben, Hajótörés. … „Ezeken gondolkodjatok.”


2004. január–március – …A kiválasztott képekről beszélgetünk sokáig. Ki mit lát, ki mit gondol róluk. A feladat pedig, hogy – megint csak etűd formájában – el kell táncolni a képet. A kép ihletésére, inspirációjára kell improvizálni. Táncolni kell a képben, a képről, a kép alapján. De nehéz verbálisan kifejezni, hogy mit vár tőlük. Azt hiszem, csak annyit, hogy legyenek jelen a képben. „Ne próbáljatok szépek, gusztusosak, kifejezőek lenni. A szépség fogalma csak egy konvenció. A szép az, ami megérint téged. A szándékos magamutogatás visszataszító.” Tacumi Hidzsikatáról, a mesteréről beszél. „Ő nem félt attól, hogy csúnyának látják, mert önmaga akart lenni. Ti se féljetek előnytelen pózba kerülni: a néző veletek akar találkozni, nem egy szépen kitalált koreográfiával. Tánc, de még improvizáció közben is legtöbbször a megszokott mozdulataitokat ismétlitek. Lépjetek túl rajtuk. Keressétek az ismeretlent, a meg nem szokottat. Fedezzétek fel testetek még feltáratlan területeit.”
… A táncosokban érzek valamiféle elkeseredést, újra és újra a képek hangulatát, atmoszféráját kell visszaadniuk mozgásban, táncban, szeretnék rögzíteni a mozdulatokat, a struktúrát, de Tanaka alig mond valamit, csak annyit kér, hogy menjenek még mélyebbre, még részletesebben figyeljenek a testükre. „Próbáljátok megtörni a szimmetriát. A kezeknek nem kell egyszerre mozdulniuk. Törjétek meg az egyenes vonalakat. Ugyanannak az egyszerű gesztusnak végtelen számú változata lehetséges. Elég, ha csak a talpad alatt más talajt érzel.” …
… Ma valami átbillent mindannyiunkban. Talán a fáradtságtól, talán a teljes elbizonytalanodástól a táncosokról mintha minden sallang, minden klisé lehullott volna. Ott álltak pőrén a térben, és mintha újra tanultak volna járni. Megrázóan szép jeleneteket produkáltak. Tanaka írta egyik szövegében:

Mozdulat

Mi a tánc azoknak, akik nem látnak, akik nem tudják mozgatni
a végtagjaikat?
Állandóan felteszem magamnak ezt a kérdést. Keresem azokat
a dolgokat,
amelyek mozognak bennem, míg szemem csukva van,
és lefekszem. 1974-ben úgy léptem fel, hogy egyáltalán nem
mozogtam.
Gyanakvással töltött el a mozdulatok minden formája
abban a világban, amit „tánc”-nak neveznek, különösen, ha
művészi táncról volt szó.
Meg akarom őrizni zavarodottságomat a láthatatlan tánc
kutatása során.

… Mindenki érezte, hogy a találkozás végre megtörtént. „Ne felejtsétek el, hogy ti vagytok saját táncotok koreográfusai. Én csak irányítom, összerendezem egy struktúrába az egész folyamatot. És minden egyes próbán, minden egyes előadáson próbáljátok meghaladni azt, amit már elértetek. Teremtsétek meg újra és újra a táncotokat.” …


Tanaka Min

Tokióban született 1945-ben.
Az 1960-as évek közepe óta foglalkozik tánccal, eleinte szóló performance-ok, fellépések formájában, amelyek révén a japán experimentális művészeti élet egyik legjelentősebb alakjaként vált ismertté. Közreműködött számos táncelőadás, opera, színdarab és képzőművészeti kiállítás létrehozásában Japánban, illetve a világ különböző országaiban, törekedve az avantgarde és a tradicionális művészet szintézise felé. Koreográfusként, rendezőként és előadóként egyaránt elismert művész, aki leginkább mesterének, Tatsumi Hijikatának, a butoh-tánc elindítójának szellemi útmutatásait követi, és művészetének középpontjába a japán természeti és kulturális közegből fakadó érzelmi-fizikai expresszivitást helyezi. Tanaka Min meggyőződése szerint a tánc egyetemes szellemiséggel rendelkezik, ezért 1981-ben létrehozta a Mai Juku nevű nemzetközi összetételű tánccsoportot, amely számos fellépésével és tréning-tanfolyamaival szerzett hírnevet Japánban és külföldön egyaránt.
Létrehozott egy farmot Body Weather Workshop néven a Yamanashi prefektúrához tartozó Hakushu város vonzáskörzetében, hogy az általa létrehozott tánc, illetve koreográfia születésének folyamatában központi szerepet tölthessen be a természet és a növényekkel, állatokkal való törődés életformája.
1996-ban hozzákezdett egy táncgyűjtemény és kutatóközpont létrehozásához Dance Resources on Earth néven, hogy kutassa „a tánc művészetté válás előtti” állapotát, és ennek érdekében a Mai Juku tánccsoport tagjaival összefogva egy nemzetközi kapcsolatrendszer kiépítésén dolgozik, amelynek segítségével gyűjti és rögzíti a hagyományos és népi előadások és rítusok megnyilvánulási formáit a világ különböző országaiban.
1998 áprilisában indította útjára Hommura Project nevű kezdeményezését a Yamanashi prefektúrában található Shikishima város vezetőségével szoros együttműködésben. Tervei közt szerepel a tánc és az emberi mozgásművészet nyitott múzeumának létrehozása egy régi hegyi falu újjáépített házaiban, helyreállítva a lépcsős rizstermesztésre alkalmas természeti környezetet annak érdekében, hogy a hegyi faluba visszatérhessen az élet.
Az utóbbi években számos új, nemzetközi koprodukcióban készült előadást hozott létre rendező-koreográfus-táncosként, így többek között a Munch: az Élet Tánca című előadást 1994-ben (melynek bemutatására a norvégiai Lillehammer Téli Olimpia művészeti fesztiválja kérte fel), a Poe Project – Storm of the Mucous Membranes című előadást (amerikai–japán projekt, 1997), a Grimm, Grimm című tánckompozíciót (1. rész – Prága, 1996; 2. rész – Prága, 1998; 3. rész – Japán, 1998), valamint a Niigata City Folk Art Cultural Hall felkérésére orosz táncosokkal megrendezte Sztravinszkij Tavaszi áldozatának 20. század végi táncszínházi verzióját, melyet óriási érdeklődés mellett mutattak be 1998 őszén Moszkvában, illetve 1999 januárjában Japánban. Évek óta együttműködik Anatolij Vasziljev moszkvai színházával, ahol több szólóelőadása mellett orosz táncosokkal bemutatta a Goya vendégei a sötétből című darabját.
A világ számos nagyszabású színházi produkciójában működött közre táncos-koreográfusként, többek között a Japánban bemutatott Oedipus Rex című Sztravinszkij-operában (karmester: Seiji Ozawa), a Varázsfuvola és Noé bárkája című operákban (Holland Nemzeti Operaszínház), valamint a Vénusz és Adonisz című operában (Bajor Tartományi Operaszínház) stb. Az utóbbi években neves japán filmrendezők filmjeiben főszerepeket játszik. Várhatóan 2004-ben Magyarországon fog dolgozni egy új darab létrehozásán a Közép-Európa Táncszínház táncosaival.
Számos díja és kitüntetése közt megkapta a Francia Köztársaság Lovagrendjének kitüntetését, illetve a Japán Tánckritikusok Szövetségének díját.

08. 08. 6. | Nyomtatás |