„Jó emberek asztalánál

Szokatlanul személyes előadás született az „Ahogy tetszik okán” Rusznyák Gábor rendezésében. A cím megváltoztatása evidensen jelzi: az előadás nem kíván a Shakespeare-darab precízen végigelemzett interpretációja lenni, nem törekszik annak komplex kibontására, hanem kiemeli azt a léthelyzetet belőle, amelyről lényegi mondanivalója van a társulatnak: az erdei száműzetést, a hazátlanság élményét. Ezért nem is jelenik meg az udvar az előadásban, nincs kezdete a számkivetettségnek, az egyszerűen van, s nem kérdezi senki, hogy mi okból, csak azt, hogy vége lesz-e egyszer. Ebben az erdőben senki sincs teljesen otthon, a száműzött herceg és kísérete valamint az „őslakó” pásztorok figurái összekeverednek, egymásra vetülnek. S hogy hol van ez az erdő? Shakespeare ardennes-i erdeje nem más (ezt az író olyan ismerői állítják, mint Géher István), mint az elhagyott szülőföld, a Stratford melletti ardeni erdő, a hely, aminek nevét édesanyja is viselte. A Honvéd Kamaraszínház – jórészt a marosvásárhelyi társulatból érkezett – színészei és a rendező számára ez az erdő, az Erdőség: Erdély – mi is lehetne más.

Sok szempontból tűnik magától értetődőnek és telitalálatnak a helyszínválasztás. Leginkább azért, mert az a kép, ahogyan az ardennes-i erdő az elemzésekben, a filmvásznon vagy a színpadokon oly gyakran megjelenik – madárdalos, idilli Árkádia, ami a természetközeli lét tisztaságát és egyszerűségét példázza a képmutató városi élettel szemben – számos hasonló vonást mutat az Erdélyhez fűződő közkeletű anyaországi képzetekkel, nosztalgikus érzésekkel (az elvesztett paradicsom) és turista benyomásokkal (romlatlan emberek, érintetlen természet, időutazás stb.). Az előadás, bár a székely himnusz dallamai fogadják a nézőket, nem játszik rá ezekre (természetesen szó sincs politikai színházról), hanem keserű iróniával emlegeti fel ezeket az Erdély-közhelyeket. Nem egyszerű túlzással él (és főként nem mond fölényesen-gúnyosan ítéletet, mint némely hasonló problematikájú zenés-táncos a Szkénében), hanem jóval árnyaltabb, ambivalensebb viszonyt mutat erdélyiek és anyaországiak közt.

Az előadás helyszíne egy közelebbről meg nem határozott erdélyi kocsma (és panzió), ahol Corinnuson, a kocsmároson kívül állandóan jelen van Phoebe, az énekesnő, Juci, a mindenes, Silvius, a kisegítő és Jacques, aki csak az időt múlatja itt. Néha feltűnik Ibike, aki átjár „magyarba” árulni ezt-azt, és vele lánya, Zsuzsi, aki magyarországi konzervatóriumba készül; valamint megjelenik Vili, Juci reménybeli vőlegénye a havasokból. Ide érkezik Rosalinda Céliával és Próbakővel, majd Orlando Ádámmal, az aranyhörcsöggel.

Az ideérkezők a helybeliek számára hülye turisták, akiket meg lehet fejni, akiknek bármit bármennyiért el lehet adni, mert pénzük ugyan van, de semmit sem tudnak erről a világról. Ugyanakkor ha ezek a turisták komolyan veszik, hogy itt minden eladó, fenyegetést is jelentenek az itt élők számára, mert tényleg megkapják a pénzükért, amit akarnak: telket, nőt, bármit. „Széthordjátok alólunk az országot” – fakad ki indulatosan Silvius. A megérkező Rosalindáék minden gesztusa egy-egy ilyen klisét hív elő Corinnusékból, de aztán lassan oldódik a gyanakvás, és kerül szoba is (tiszta!). Ettől kezdve viszont mindenki igyekszik közelebb kerülni a vendégekhez, imponálni nekik: „Barátnőm!” – mutatja Phoebét kis túlzással és nagy büszkeséggel Silvius Próbakőnek. Phoebe kisminkeli magát, és lelkesen, magakelletőn énekelni kezd.

Az utazók pedig valóban semmit sem tudnak arról, hova is kerültek. Rosalinda románul próbál köszönni, majd Célia elcsodálkozik, milyen jól beszéli mindenki a nyelvüket. Több-kevesebb idegenkedéssel és fölényeskedéssel próbálnak úrrá lenni a helyzeten. Célia a kendőjét megdicsérő Phoebének azonnal odaadja azt, aki zavartan forgatja, szagolja, majd mikor a végén elindul „magyarba”, lezseren visszaadja. A pozitív közhelyek csak sokkal később kerülnek elő. „Hogy itt mennyire őszinték az emberek, meg tiszták, hogy mennyire igazi itt még minden…” – rajong Célia, bár inkább Corinnusért, mintsem Erdélyért. Ám hogy semmit nem értettek meg ebből a világból, azt az az értetlenkedés mutatja, ahogy a száműzetés végének bejelentésére (a deus ex machina itt a magyarigazolvány hírében érkezik) felkerekedőket nézik. „De én nem értem, ti nem vagytok magyarok?” – butáskodik Célia. „De ha én ide szülöm a gyerekem, akkor az ugye nem lesz román? Vagy román lesz? Ti románok vagytok?” – esik kétségbe Rosalinda.

A sokféle előítélet, klisé és tudatlanság, fennhéjázás és rátartiság közepette nehéz igazán szót érteniük egymással idevalósiaknak és vendégeknek. A Bozgorokban (mint a Rusznyák-előadásokban általában) nem is a szavak, hanem a zene az, ami kifejezi a kimondhatatlant, s a zenélés teremthet néhány tűnő pillanatra érzelmi közösséget az egymás számára idegenek közt. Corinnus kocsmájában még a pult is egy pianínó, s az énekesnő leginkább azért van, hogy a kocsmáros és Jacques minden órában meghallgathassa kedvenc dalát – és a dal óránál, szerelmes sóhajtásnál pontosabban jelzi az idő múlását, a száműzetés idejét, „s így óráról órára érünk, mint a bor…” Míg a helybeliek majd mindannyian zenélnek (a betérők, Zsuzsi – Zsákay Júlia – és Vili – Ökrös Csaba – különösen szépen hegedülnek), az utazók közül csak Próbakő játszik. Ő a gitárjával tud „szóba elegyedni” a kocsmabeliekkel: először Phoebének penget, majd Corinnusszal improvizálnak egy remek rock and rollt Jacques színház-monológjának végére („Leépülés…”) adott bluesos zárlatból kiindulva. De a zenében való összetalálkozások nem tartanak tovább az utolsó akkordnál, a következő pillanatban már mint ha mi sem történt volna. Ugyanígy pattan szét az előadás végén a keserűen dacos férfikórus, s megy ki-ki a maga útjára.

A Bozgorok – vélhetően már a fentiekből is kitetszik – nem szociodráma. A helybeliek nem társadalmi típusokat példáznak, hanem a számkivetettségben való létezés különböző módjait, az ehhez való viszony egyes változatait mutatják. Phoebe, az énekesnő (Fazakas Júlia) érzései és szándékai a legharsányabbak: elege van ebből a sivár életből, el akar menni innen, bárhogyan, bárkivel. (Ő lesz az első, aki veszi a cókmókját, s megy, hogy „star legyen magyarba”.) Minden „odaátról” érkező férfival (illetve hát azzal, aki nadrágot hord) kikezd, bumfordi rámenősséggel enyeleg: pislog, pipiskedik, mosolyog, lelkesedik, tréfálkozik, csapong. Nem hideg céltudatosság, inkább naiv lelkesedés és valami elemi önbizalom vezérli. A szerelmet és a csábítást Júlia-regényekből tanulja, s Silvius levakarhatatlan imádata sem ebbe a képbe nem illik bele, sem távlati céljait (elmenni innen) nem szolgálja. Mégis úgy gyötri, alázza folyamatosan a fiút, hogy közben apróbb szolgálataira magától értetődően igényt tart, vagyis küldi, de valójában el nem ereszti.
Silviusnak (Győry András Botond) egy célja van: Phoebe viszontszerelme. Kutyamód kíséri a lányt, bátorítja, szolgálja, megalázkodik előtte – egészen addig, amíg Rosalinda fel nem fedi előtte Phoebe levelét. Ekkor kiderül, ha indulatba jön, félelmetes is tud lenni az addig szánnivalónak tűnő sánta fiú: indulata kéken-vörösen Phoebe arcára van írva, mikor újra előkerülnek, testvériesen megosztoznak a két mankón. Végül engedelmesen és boldogan(?) követi a lányt „magyarba”.

Juci (Gecse Noémi) szürke kis egérnek látszik a Nő, Phoebe mellett, folyton jön-megy, tesz-vesz, vizet hoz, mosogat, felmos, pakol, míg Silviusék pálinkáznak, hiszen ez a dolgok rendje, „ember iszik, asszony dolgozik”. Ő az, aki a legszívélyesebb a betérőkkel. De a célja neki sem sokban különbözik Phoebéétől – elvetetni magát valakivel, ha lehet, egy külföldivel, aki majd elviszi őt innen –, csak az eszközei kevésbé látványosak.
Corinnus (Kátai István) látszik a leginkább a helyén lévőnek mindannyiuk közül. Ő mondja el (apróbb változtatásokkal) az Ahogy tetszik száműzött hercegének monológját, s szinte elhiszem neki, amivel befejezi: „Nekem tetszik itt.” Mindvégig otthon van: tesz-vesz a hatalmas fazekak közt, vagy ha nincs dolga, a pult mögül figyel, jelen van. Tekintélye nem nyomasztó, de megkérdőjelezhetetlen. Épp ezért tűnik váratlannak az elhatározása, hogy Célia (M. Simon Andrea) nyafka sürgetésének engedve ő is távozik.

A kocsmába érkezők nem turisták, aminek Silviusék tekintik őket, de az, hogy hogyan vetődnek épp ide, nem derül ki. Próbakő (Dióssi Gábor) szakállas, hosszú (bár már őszes) hajú utazó hátizsákkal és gitárral: egy elkésett 68-as, aki még hisz a házasság nélküli szexben, de „a szabadsága már igencsak beecetesedett”. Feltehetőleg nincs közelebbi oka vagy célja az utazásának. Nem keresi az élményeket (mint az igazi turisták), hanem hagyja, hogy hasson rá a hely, az emberek. Tapasztalatai láthatóan nem teszik melankolikussá, mint a hajdan szintén utazó Jacques-ot.

Rosalinda és Orlando esetében sem az az igazi kérdés, hogy miért kerültek ide, hanem hogy mit tudnak kezdeni azzal a helyzettel, hogy ismét találkoztak. Rosalinda (Kovács Ágnesanna) nem tréfából udvaroltat férfiruhában magának, hanem azért, mert Orlando (Bor László) nem ismeri fel, mikor találkoznak. S talán nem csak a kék munkásnadrág változtatta el: Rosalinda gyermeket vár Orlandótól. Ez a tény ad súlyt a játékuknak. Az Ahogy tetsziktől eltérően itt a tét nem az, hogy milyen férj lesz Orlando, hanem hogy az lesz-e egyáltalán. Ezért olyan felfokozott Rosalinda minden gesztusa, ezért a sürgető türelmetlensége. Rosalinda nem  siránkozik, nőieskedik, pipiskedik, ahogy ígérte, hanem újabb és újabb helyzetgyakorlatokat ad Orlandónak, hogy folyton megsértődő  kamaszból, rámenősen romantikus ifjúból nőjön végre férfivá.

Ha nem tudunk semmit az előadás készítésének körülményeiről, az akkor is valószínűsíthető, hogy effajta személyes színház csak olyan együttes munkával jöhet létre, ahol a szöveg, a figurák megtalálásában a társulat tagjai is részt vesznek. Az viszont biztosra vehető, hogy ilyen szellemes, jó ritmusú mai szöveg, amelybe természetes módon simulnak bele Shakespeare Szabó Lőrinc fordította mondatai, csak úgy lesz az improvizációkból, ha azt valaki, nyilván a rendező, megkonstruálja.

Rusznyák Gábor pontosan komponált szimultán játékokat rendez, a színen többnyire négy-öt történés zajlik egyszerre. Ez a játékmód a rendezőtől és a színészektől hibátlan ritmusérzéket kíván, összeszedettséget és állandó egymásra figyelést, hiszen ha lazul a koncentráció, lötyögőssé válik a játék, a hangsúlyok elcsúsznak vagy elvesznek. A Honvéd színészei tudják ezt  az egymásra figyelést. Ebben a kvázi-színházi helyzetben, ami a Honvéd Kamaraszínház (erről részletesebben Novák Eszter beszél a Színház 2004/2. számában), valódi társulatként mutatkoznak meg.

Mindig különleges élmény számomra, ha egy előadás végén a játszók étellel kínálnak. A látszólag teljesen civil gesztus valójában komplex színházi jel. A készülő étel változó illata, párája, melege közös levegőt teremt. Nem lehet kikerülni, egy légtérben létezünk az előadással, „együtt lélegzünk vele”. (Elég nehéz ezt a fizikai egylevegőjűséget máshogy elérni, csak két példa jutott eszembe, ahol más eszközökkel, de valami hasonló élményt tudott egy előadás teremteni. Az egyik Szász János Baalja, ami egy termálmedencében játszódott, föld és víz fullasztó kipárolgásában. A másik Schilling Árpád Sirája, ahol is a háttérben a szabadba nyíló teraszajtó kitárása és bezárása, a fojtó meleg és a hűvös légáramlat váltakozása adott sajátos ritmust az előadásnak.) A játéktérben fővő étel az időnek egy újabb dimenzióját jeleníti meg: a jelenet, a darab fiktív ideje és a játék reális ideje mellett egy – jobb szó híján – konkrét időt, ami a színházon kívülről származik az előadásba. A Bozgorokban az étel elkészítésének fázisai bele vannak építve az előadásba, pontos dramaturgiai helyük van: a hús feldarabolását kíséri Jacques elmélkedése; a puliszkát már Céliával együtt főzi Corinnus. S mire elkészül a vacsora, véget ér a száműzetés is. 

A vendéglátás gesztusa (mely egyidős az emberi kultúrával) kibillenti a színházi szereposztás megszokott rendjét, és zavarba ejtő közelséget, közösséget kínál játszó és néző számára. Az előadás befejeződésével a színház nem ér véget, csak éppen a reprezentáció helyét a létezés elemi egyszerűsége veszi át, amelyben megőrződik egy, az előadás által teremtett, helyzet – csak épp nem nézzük, hanem éljük azt: például a megbocsátás és felemelkedés kegyelmi állapotában kanalazhatjuk a húslevest a bárkabeli Ilja próféta végén. A Bozgorokban sokkal ambivalensebb az invitálás („Fogyasszák na, csak nem akarják, hogy kidöntsem a disznók elé!…) és maga a vendéglátás helyzete is: a magára maradó Jacques (Domokos László) hív a mindenki által otthagyott, megüresedett asztalhoz. És amikor mi, nézők kicsit félszegen és kíváncsian, zavartan kuncogva az asztal mellé telepszünk, végre megtörténik az, amiről egész odáig beszélni próbál Jacques: a színház. (Jacques a darab közben egyszer már megszólított bennünket, de Corinnus leintette: „a fallal beszélgetsz, ember!”) Mert mindig közöny, értetlenség vagy unott elutasítás fogadja, ha az életről mint színházról kezd szólni. De nemcsak beszél: Jacques folyton színházat játszana, csak senki nem megy bele a játékba. Burleszkszerű csetlés-botlással kezdődik az előadás (ez így nem egészen pontos, az előadás már elkezdődött, amikor belépünk a terembe, de mondjuk a nézőtér elcsendesedése után), Jacques felülvén a padon beveri a fejét, elkáromkodja magát, rátenyerel egy forró lámpaburára, nekitántorodik egy másiknak, majd a kis színpadon egy színházi késsel szurdalja a nyakát. Közben meg-megáll egy-egy pillanatra, a többiekre sandít, várja a reakciókat, de azok ügyet se vetnek rá. Végül csüggedten megjegyzi, csak színház, és nekiül Corinnusékkal pálinkázni. Jacques számára a színház (vagyis a játék) a kapcsolatteremtés formája (mint Próbakőnek a zenélés), de folyton kudarcot vall vele. (Ő az egyetlen a szereplők közül, aki nem lesz szerelmes.) Nemcsak az általa felkínált játékok maradnak folyatatás nélkül, mások játékából is kihagyják, Rosalinda udvarlószínházában is csak néző lehet. S a szemlélő előtt az élet is csak elpereg, „óráról órára…” Jacques melankóliája: az élet színházát néző ember magánya.

Epilógus

Van abban valami megrendítő anakronizmus, ahogy ezek a fiatal művészek a színházat élik. A december közepén tartott bemutatót még egy előadás, majd mintegy két hónapnyi szünet követte. A februári két este Rosalinda és Célia szerepébe két másik színésznő ugrott be, feltehetőleg ideiglenesen. Az előadás ennek ellenére nem esett szét, sőt a színészek egy része jól érzékelhetően tovább dolgozott a szerepével. De ez így méltatlan. Meddig képes létezni ilyen körülmények közt egy előadás? Kettő, négy, hat este? Jó esetben annyiszor megy az évad végéig a Bozgorok, ahányat a bemutató után kellett volna játszani belőle ahhoz, hogy híre menjen, hogy felfigyeljenek, felfigyelhessenek rá. Hogy megtalálja és megszerethesse a közönsége. Hogy a szakma észrevegye. De hiába minden, mert még a legkisebb játszóhelyen is alternatív hitbizományosok kisszerű érdekei és piti hatalmi pöffeszkedései nehezítik meg, teszik majdnem lehetetlenné, hogy a sok ostoba, léha blöff közt helyet kaphasson valami más is: ami munka, ami érték. Valami, ami valódi.

Bozgorok

Honvéd Kamaraszínház

Shakespeare: Ahogy tetszik okán

Rendező: Rusznyák Gábor

Szereplők: Bor László, Dióssi Gábor, Domokos László, Fazakas Júlia, Gecse Noémi,

Győry András Botond, Kátai István, Kovács Ágnesanna, M. Simon Andrea, Szőcs Erika, Zsákay Júlia, Buzássy Adrienne

Helyszín: Szkéné Színház