Platonov-problémák

Nagy mű vagy zsenge?

Ebben a legkorábbi Csehov-drámában a későbbi nagy művek legfontosabb motívumai mind megtalálhatók. A darab egészét az a nemzedéki ellentét, a szülők és a gyerekek világa közti feszültség hatja át, amely aztán a Sirályban lesz fontos drámaszervező téma. (A Platonov egyik lehetséges címvariánsa – Apátlanul – ugyanazt az életérzést fejezi ki, mint ami Trepljov, Nyina, Mása sorsát is meghatározza.) Platonovnak és barátainak egyik legfontosabb problémája az, hogy nem vitték semmire az életben, nem lett belőlük az, amire a tehetségükből futhatta volna. Ez a motívum majd a Ványa bácsiban köszön vissza (akárcsak kissé módosított formában a Vojnyicev név is). Vojnyickij – az egyik dühödt megszólalása szerint – Dosztojevszkij és Nitzsche lehetett volna, Platonov pedig Byront és Kolumbusz Kristófot nevezi meg ifjúkori ambíciói (illetve eltékozolt lehetőségei) emblémájaként. De Asztrov önkritikus mondatai is felidézik Platonovnak az élete megrekedtségéről szóló szavait. A Platonovval új életet kezdeni akaró Szofja ugyanúgy a munkát emlegeti kiútként („dolgozni fogok…”), mint Irina a Három nővérben. A darab egyik időről időre felbukkanó, rejtett szálából az adósságokkal megterhelt Vojnyicev birtok elvesztésének története bontakozik ki, ami majd a Cseresznyéskertben válik vezérmotívummá. (Ott ugyanúgy a vendégsereglet egyik tagja veszi meg az elárverezett birtokot – hasonlóképp jóindulatnak álcázott önző haszonvágyból.) 
De nemcsak motívumai miatt tekinthető a nagy Csehov-darabok előzményének a Platonov. Ugyanannak a provinciális vidéki életnek a tipikus élethelyzeteit és jellegzetes figuráit ábrázolja ez a mű is, mint a későbbiek. Csehov már a Platonovban is „enciklopédikus” igénnyel lép fel: sokféle társadalmi réteget, életkort és egzisztenciális helyzetet képviselnek a szereplői, akik eszményeikben és életcéljaikban is széles spektrumot rajzolnak fel. De ezt a gazdagságot, összetettséget Csehov ekkor még inkább kiterjedésében és nem mélységében képes megragadni. Külön-külön bontja ki az egyes szereplők törekvéseit, szándékait, amelyek sokszor motiválatlannak és kifejtetlennek hatnak, ugyanakkor nagyon is sokféle irányba mutatnak, s csak a legfontosabb gócpontokban találkoznak. (Ebből is adódik a darab nyomtatásban majd’ 200 oldalas terjedelme, amely körülbelül hat órás játékidőnek felel meg.) A Platonovban Csehov még nem építi meg a kapcsolatoknak azt a polifonikus viszonyhálózatát (amelyre először a Sirályban képes), amelyben minden szereplőt ugyanannak az összetett kapcsolatrendszernek a résztvevőjeként ábrázol. Ezzel egyrészt sűríti, tömöríti a sokféle életproblémát, másrészt egyenrangú figurákká (hasonlóképp főszereplővé) teszi a különböző alakokat. A Platonovban a bonyolult életanyag rendezéséhez még szükség volt egy központi szereplőre, aki – viszonyítási pontként – megkülönböztethetővé teszi a fő- és mellékszereplőket, elkülöníti a központi cselekményt és a melléktémákat. (A később keletkezett nagy drámák különleges gazdagsága épp abból adódik, hogy – az egy-egy szereplőhöz kapcsolódó nézőpontok változtatása szerint – bármelyik felmerülő probléma tekinthető a darab főtémájának, de egy másik figura irányából ugyanez mellékszálnak tűnik.
A Platonovban is érezhető a téma és a cselekmény feszültsége, az a dramaturgiai jellegzetesség, hogy az ábrázolni kívánt tartalom és az ezt történetté alakító eseménysor nem esik teljesen egybe. A darab nem véletlenül indul életképek sorozatával – amelyek majdnem teljes egészében kitöltik az első felvonást és a második felvonás első képét. A mű ugyanis a megrekedtség állapotát sugallja, az életkudarcok variációit sorolja. Cselekménnyé azonban csak a szerelmi bonyodalmak szerveződnek benne. Ezek a melodramatikus motívumok azonban csak részben képesek kifejezni az életképekben megfogalmazódó tartalmakat. Téma és cselekmény feszültsége még a Sirályban is érezhető. Csak az ezt követő nagy drámákban oldódik fel azáltal, hogy Csehov még radikálisabban lemond a cselekményépítésről, azaz nem formálja kifejtett történetté a különféle motívumokat, inkább csak szilánkos mozaikokként helyezi őket egymás mellé. Ezzel az életkép (mint a téma elsődleges hordozója) és a történet (mint a drámai mozgásirány kifejezője) közti arányokat módosítja, s izgalmas, új egyensúlyt teremt. Az előbbit kifejtettebbé, plasztikusabbá teszi, az utóbbit kifejtetlenebbül hagyja, inkább csak sejtetésszerűen ábrázolja.  
Az említett különbségek ellenére a Platonov a nagy Csehov-drámák számos jellegzetességét mutatja már. Az egyik ilyen jellemző a négyfelvonásos szerkezet (amelyet a második felvonás két képre való osztása némileg megtör), ahol is a felvonásonként változó helyszínek jelölik ki azt a központi eseményt, amely afféle mágneses pólusként képes összetartani a különféle (igencsak sok irányba ható) történéseket. A Platonov esetében az első felvonásban az első tavaszi találkozás helyzete rendezi közös eseménysorrá a különféle motívumokat, a második felvonásban Anna Petrovnáék estélye köré szerveződnek a történések (az első kép magát az estélyt, a második az estély után hazafelé tartó szereplőket ábrázolja), a harmadik felvonásban a Platonovnál tett (provokatív) látogatások alkotják a központi motívumot, míg a negyedik felvonásban a viszonyok tisztázásának szándékából bontakoznak ki az események. (Ebből a felsorolásból azonban az is kiderül, hogy menet közben Csehov némileg módosítja a szerkesztési elvét: míg az első két felvonásban középponti eseményről – ha úgy tetszik alkalomról – beszélhetünk, az utolsó két felvonás esetében inkább csak közös motívumról. Ez a „váltás” összefügg a darab egyéb jellegzetességeinek módosulásával is: az első két felvonásban enciklopédikus igényű mű a harmadik és negyedik felvonásban kamaradarabbá egyszerűsödik, csupán a szerelmi probléma bonyolítására koncentrál.)
Ugyancsak a nagy Csehov-drámák technikáját idézi az a megoldás is, hogy a Platonov sem magukat a cselekményfordulatokat ábrázolja, inkább az ezeket megelőző és követő állapotokat. Az igazán fontos történések a „színfalak mögött” zajlanak. Azt nem látjuk például, hogy miképp lesz Szofja Platonov szeretője, csak az ehhez vezető utat, illetve ennek következményeit mutatják meg a jelenetek. A szerelmi viszony a második és a harmadik felvonás közötti időugrás alatt születik meg, jelentőségére csak abból a törésből következtethetünk, amely a két részt élesen elválasztja. Platonov „szerepet cserél”, eddigi aktivitása passzivitásba vált, provokatív kezdeményezőből „célponttá” válik, akire mintegy irányulnak a többiek kezdeményezései. Mi történt vele, mi tört el benne? Melyik az igazi arca? Ezek azok a kérdések, amelyek újabb és újabb – most már a darab egészére érvényes problémákat vetnek fel. Kicsoda is Platonov? Miért alakult így az élete? Mitől válik az ábrázol világ központi figurájává? Egyáltalán milyen közeg veszi körül: milyen világ az, amiben él? Milyen viszonyok és mozgásirányok, értékek és életstratégiák ismerhetők fel benne?
Olyan kérdések ezek, amelyekre irodalmi elemzés helyett igazán a színházi előadások képesek válaszolni, életre keltve a figurákat, megteremtve azt a közeget, amelyben mozognak. Különösen azért tanulságosak a darab színházi olvasatai, fontosabbak, mint az irodalmi elemzései, mert „az irodalomtörténet-írás és a színháztörténet igen eltérően értékeli a Platonovot. Az irodalomtörténet-írás legfeljebb történeti jelentőségét ismeri el, műalkotásként inkább megértő fanyalgással szemléli, a színháztörténet ellenben a darab vitalitásáról, művészi érvényességéről tanúskodik.” (2.) Egy vitatott értékű darabból többnyire fontos előadások születnek.
Kíséreljünk meg tehát néhány fontos magyar előadás felidézésével válaszolni a Platonov színrevitelének és értelmezésének legfontosabb problémáira! (3.)           

Tavaszi vendégjárás avagy a szövegváltozatok

A Platonov terjedelméből egyértelműen következik, hogy fennmaradt formájában, húzások, összevonások, tömörítések nélkül gyakorlatilag játszhatatlan a darab. Ezért lényegében minden egyes színreállítás újabb és újabb szövegváltozatot teremt (legalábbis a magyar előadásokból ez derül ki). A Platonov színpadi olvasatait minden egyes esetben a dramaturgiai munka alapozza meg.
Az első – és talán legfontosabb, a darab további építkezését is meghatározó – dramaturgiai döntés, hogy az előadás mit tart meg az első felvonásból, amely az élet újraindulását, a tavaszi találkozásokat ábrázolja. Kiket léptet fel az Anna Petrovnáéknál vendégeskedő társaság tagjai közül? Mit őriz meg a beszélgetések igencsak csapongó témáiból? Ezáltal milyen viszonyokat vázol fel? Összességében milyennek mutatja azt a közeget, amelyben majd a történet lezajlik? 
A Csehov-szöveghez a leghűségesebbnek a nyíregyházi előadás bizonyul, amely a legtöbb szereplőt és beszédtémát megőrzi. A tavaszi találkozások ábrázolása, az élet újraindulásának bemutatása itt Csehov jelenetezését követi: a hangulat megteremtése után lassan bontakoznak ki az életképi mozzanatok. Anna Petrovna  (Varjú Olga) és Trileckij (Avass Attila) unaloműző sakkozásába fokozatosan lépnek be a többiek: újabb és újabb vendégek érkeznek, újabb és újabb témák merülnek fel. Itt a vendégsereglet minden tagja megjelenik. Nemcsak a háttérszereplők megőrzésében egyedülálló a produkció, hanem abban is, hogy az elemzett előadások közül ez az egyetlen, amelyben az idősebb Trileckij is szerepel. (4.) A családi kapcsolatokat teszi ez teljesebbé, így alapozva meg az előadás egyik fontos motívumát.
Miközben a nyíregyházi előadás követi Csehov jelenetezését, természetesen erőteljes húzásokkal él. De több olyan szövegrészletet is megtart, amelyet általában el szoktak hagyni. A vizsgált előadások közül például egyedül itt kerül szóba a jelenlévő társaságról készült gúnyrajz, amely egy vidéki lapban jelent meg. (Trileckij provokálja a társaságot a téma felvetésével, de a zsidó Vengerovics – Hetey László – kikényszeríti az idősebb Glagoljevből – Gados Béla – a vallomást, hogy valójában ő írta a cikket.) Az első felvonás más pontjaiból is az derül ki, hogy Ivo Krobot szövegváltozata a teljes társaságra, s nem Platonovra koncentrál, összkép fölvázolására törekszik, s nem a címszereplő megjelenésének előkészítésére.
Olyan világot ábrázol ez az előadás, ahol a kedélyeskedések mélyén önző érdekek húzódnak meg. Ahol a köszöntések hátsó szándékokat rejtenek, ahol a csipkelődések mindennaposak, de bármikor sértegetéssé is fajulhatnak. Ugyanakkor mindezt kedélyeskedés leplezi. Itt számos szereplőt az anyagi érdekek mozgatnak, Bugrov (Fábián Gábor) és Vengerovics meg akarja szerezni Anna Petrovna bányáját, illetve Vojnyicev birtokát, Petrin (Tóth Károly) pedig szeretné behajtani a tábornokné adósságát.
Ez utóbbi jelenet még élesebbé válik a szegedi előadásban. Az összevetés jelzi a két szövegváltozat közti különbséget is. Nyíregyházán felidéződik maga a szituáció is, Szegeden inkább a gesztus válik hangsúlyossá. Az előbbi előadásban látjuk, amint Petrin ott marad egyedül, rákészül, hogy beszéljen az asszonnyal, a tábornokné fokozatosan érti meg, hogy miről van szó, majd egyértelműen elutasítja a kérését. A válaszában elhangzik mindaz, amivel Csehov is árnyalja a helyzetet: bár Petrin a néhai tábornok legjobb barátjának mondja magát, a váltót azonban vélhetően mégiscsak csalással íratta alá a férfi betegágyánál. Az özvegy ezért nem is akar fizetni neki. A szegedi változat (rendező: Telihay Péter) nem építi meg a szituációt, megelégszik a témának mint motívumnak a felvetésével. Petrin (Janik László) mozdulatlanul ül a székében, de miután ellépett tőle Glagoljev – akit arra ösztönzött, hogy kérje meg a tábornokné kezét – hangot vált, s a tábornoknét szólítja meg. Kimérten, szinte fojtott gyűlölettel szólal meg. A jelenet szövegéből csak a legfontosabb mozzanatok maradnak meg, azok is kissé módosítva, sarkítva: „Ki fizette a tábornok temetését? És ki fizeti a mai vacsorát?” Ezzel Anna Petrovna (Fekete Gizi) nem vitatkozhat. „Maga” – válaszolja keményen, mégis megalázottan. Erre Platonov (Seres Zoltán) joggal kérdezheti meg – egy újabban felhangzó szólamként –, hogy miért nem kergeti ki a vendégeit a házból. Anna Petrovna (Fekete Gizi) azt válaszolja, hogy a legszívesebben ezt tenné, de mindannyian a hitelezői, s tőlük függ a birtok sorsa. „Vagy a birtok, vagy a becsület,  s én a birtokot választom” – mondja. A szegedi előadás tehát kemény ellentétekkel teli világot ábrázol, az önző érdekeket itt – a nyíregyházi előadással ellentétben – még kevésbé takarja el tréfás kedvű kedélyeskedés.
A szegedi szövegváltozat tehát hasonlóképp megőrzi a Csehov-darab témáinak és szereplőinek gazdagságát – nagyjából követi Csehov jelenetezését is –, de erőteljesebben elvonatkoztat a konkrét helyzetektől, sokszor inkább motivikusan építkezik. Az imént felidézett részlet például a becsület és aljasság problémáját exponálja, amely a produkció egyik legfontosabb témája. Ugyanis a szöveg által jelzett szituációk megépítése helyett a szegedi előadás a felvetett témákra, s a belőlük kibomló gazdag motívumrendszer közvetítésére törekszik. Például ez az egyetlen előadás, ahol a darab elején elhangzik Anna Petrovna kérdése Glagoljevhez: „Milyen ember Platonov? Hős vagy nem hős?” És a földbirtokos hosszan ki is fejti a véleményét: „Platonov tipikus kifejezője ennek az egész mai tétovaságnak.” Ez az életképi szituációból kiemelődő, szövegként hangsúlyossá váló fejtegetés eleve Platonovra irányítja a figyelmet. Már megérkezése előtt bizonyossá válik, hogy ez az előadás egyértelműen róla fog szólni.
Sokféle összevonással,  tömörítéssel él a Katona József Színház 1990-es előadása él (rendező: Ascher Tamás), de az eredeti szerkezetet és a csehovi jelenetépítési módot teljes egészében megtartja.  Tudatosan rostálja meg például a háttérszereplőket is. Megtartja a földbirtokos Glagoljevet (a ház régi barátjának, a kihagyott Scserbuknak több szövegét is átadva neki), illetve a fiát (az előbbi megkéri Anna Petrovna kezét, az utóbbi – részben az apja bosszantására is – csak kikezd vele). Ugyanakkor nem szerepelteti Bugrovot és a két Vengerovicsot. Az idősebb kirohanását Platonov ellen itt Petrin mondja el, aki egyedül maradt meg azon szereplők közül, akik nem kapcsolódnak közvetlen szálakkal  a történethez. Olyan szövegváltozat jött létre így, amely hátteret is fest, de a (sokszor öncélú) életképi mozzanatokat határozottan visszaszorítja a fő cselekményszálakhoz képest. Itt szó sincs adósságokról és a birtok elvesztésének kérdéseiről. Itt nem derül ki, hogy ki gazdag és ki szegény (ami Csehovnál mégiscsak lényeges különbségeket tesz a szereplők között). Így a kedélyes beszélgetések mögött nem sejteni hátsó szándékokat. Itt a szereplők érzelmi élete válik a meghatározó témává, sikereik majd mindannyiukon elhatalmasodó életkudarcaik ebben fejeződnek ki.  
Csak a fiatalok történetére koncentrál a marosvásárhelyi főiskola 2001-es produkciója (rendező: Rusznyák Gábor). A főszereplőkön kívül csak Oszip és az ifjú Vengerovics jelenik meg az  előadásban.(5.) Az életképi figurák elhagyásával lényegében kamaradarab jön létre, amely elsősorban a szereplők közti szerelmi bonyodalomra koncentrál. Olyan társaságot ábrázol tehát, ahol eleinte nincsenek ellentétek (legfeljebb csak a hangsúlyozottan gazdag zsidónak beállított ifjú Vengerovics jelenlétének van efféle következménye). A szövegváltozat nagy vonalakban követi a Csehov-darab szerkezetét (csak a második felvonás két képét csúsztatja ügyesen egybe), de némileg szabadon bánik a mondataival, nemcsak erős húzásokkal él, hanem betoldásokat is alkalmaz. (Például Szofja színésznőnek készült, a Platonovval való első találkozása során a környezetszennyezés kérdését is szóba hozza stb.)

Platonov és Szofja találkozása avagy a színpadi építkezésmód

Az első felvonás egyik legfontosabb jelenete Platonov és egykori szerelmének, Szofjának a találkozása, aki nemrég ment feleségül Vojnyicevhez, s most jár először a vidéki birtokon. Platonov arra kéri a társaságot, hogy ne árulják el, hogy ő is itt van. Kíváncsi rá, hogy mit szól hozzá az asszony, mikor meglátja. Szofja azonban nem ismeri fel őt, majd amikor a többiek elárulják a tanító kilétét, kínos magyarázkodás kezdődik – mindkét részről. Sokat elárul az előadások természetéről az, hogy miként szervezik meg ezt a jelenetet. Nemcsak az derül ki belőle, hogy mit is gondolnak arról, hogy kicsoda Platonov – ugyanis a férfinak reagálnia kell arra, hogy nem ismerik fel, számot kell adnia, hogy mi is lett belőle –, hanem az is, hogy milyen módon építik fel a színházi hatást, és ehhez miféle eszközöket használnak fel.
A Katona előadása valóságos élethelyzetként állítja színpadra a jelenetet. Vojnyicev (Blaskó Péter) szavai indítják a játékot: „jön, jön” – mondja izgatottan. Az addig középen álló Platonov (Balkay Géza) egy oldalt álló fotelbe telepszik, innen figyeli a virágcsokorral belépő Szofját (Udvaros Dorottya), aki csak Glagoljev (Vajda László) bumfordi bókjai hatására engedi meg a kézcsókot. A késve érkező Trileckijhez odamegy Szása (Szirtes Ági), és a fülébe súgja, hogy mi a helyzet. A férfi mosolyogva bólint, hogy megértette a kópéságot. Szofja véletlenül Platonov mellé telepszik, többször rápillant, majd súgva megkérdezi a mellette ülő Galogoljevtől, hogy ki ez az ember. Az öreg hangosan válaszol: a helybeli tanító. A többiek nevetnek, majd mosolyogva figyelik tovább az asszonyt. Közben Platonov egyre jobban belesüpped a fotelbe, egyre kínosabb számára a helyzet. Galgoljev segíteni próbál: Platonovkát emlegeti. Szofja erre közli, hogy korábban ismerte az ottani földbirtokost, de nem jut eszébe a keresztneve. Erre Platonov is összeszedi magát, feláll, ránéz az asszonyra, s közli, hogy ő is ismerte azt az embert, s mondja a keresztnevét. Szofja ránéz, de továbbra sem kapcsol. Igen, így hívják – mondja, s nem érti, hogy miért kacagnak a többiek, hisz semmi vicceset nem mondott. Erre szólal meg hátulról Anna Petrovna (Básti Juli), kedvesen, de határozottan. „Ismerje fel végre” – mondja, mielőtt végképp megalázóvá válna Platonov számára a játék. Szofja zavarba jön, „igen, ő az” – mondja, de továbbra sem érti a helyzetet. Platonov eközben összeszedi magát, nyugodtan próbál meg beszélni, de közben látni, hogy rendkívüli módon csalódott.
A Katona előadása úgy építi fel a jelenetet, hogy a színpadon lévő minden egyes szereplő az adott szituáció részese legyen. Senki nem marad kívülálló, egyszerű szemlélő, valamennyien viszonyulnak a történésekhez, s ebben nemcsak a személyiségük, hanem a konkrét szándékaik, vágyaik, előérzeteik is kifejeződnek. Szása például eleinte mosolyogva, némi büszkeséggel figyeli a férjét. Később meg is igazítja a nyakkendőjét, mintha segíteni akarna neki. Aztán zavarba jön, rossz kedve lesz, hogy a férje megint olyan dolgokról kezd el beszélni, amit nem szívesen hallgat. Vojnyicev mosolyogva biztatgatja a feleségét, hogy faggassa csak bátran Platonovról. Azt is jó kérdésnek tartja, hogy képes-e magasztos eszméket szolgálni, annak ellenére is, hogy csak falusi tanító lett belőle. Helyeslően még közbe is szól: ők például járják Szofjával a falvakat, tanítják a parasztokat. A tábornokné sötéten figyeli az eseményeket. Rossz előérzete van. Mi lehetett Platonov és Szofja között korábban? És mi sülhet ki abból, ha ez a két ember megint összemelegszik? 
Platonvot megrendíti a múltjával és a jelenével való szembesülés. De önérzete nem engedi, hogy ebből bármit is bevalljon. Fölényes próbál maradni, mintha a dolgoknak ez lenne a természetes rendje, hogy nem vitte semmire. De mégis frusztrálja a helyzet. Ez abból derül ki, hogy azonnal beleköt Petrinbe (Kun Vilmos): kiveszi a kezéből az újságot, s szemtelenségnek minősíti, hogy olvas. Aztán Galgoljevet is kiosztja. Az indulatai ismét a régiek: gúnyos megvetéssel kezd el beszélni a provinciális világ elmaradott alakjairól. De mindez csak kompenzálás. És közben lesi a hatást, hogy Szofja hogyan reagál. A Katona előadása itt a találkozás szituációjának lelki tartalmait és érzelmi következményeit a jelenetfűzéssel teremti meg: a főszereplő az előző jelenet érzelmi tartalmait átviszi egy másik szituációba, átcsúsztatja egy másik viszonyra. Ez a szerkesztésmód a nagy Csehov-drámák jellemzője. Ez történik például Vojnyickijjal, amikor Szerebrjakov a birtok eladását javasolja. Az az indulat, ami kitör ekkor Ványa bácsiból, nemcsak a sógorának szól, hanem abból a frusztráltságból, csalódottságból is fakad, hogy nemrég látta álmai asszonyát, Jelena Andrejevnát csókolózni Asztrovval. Ahhoz, hogy ehhez hasonló hatás születhessen a felidézett jelenetben, a Katona szövegváltozatának ki kell „egyenesítenie” a darabot. (Ez más pontokon is megtörténik, a dramaturgiai munka igyekszik a nagy Csehov-drámákhoz hasonló hatású jeleneteket építeni.) Platonov áttétes, késleltetett viselkedése pontos jellemzést ad róla: egy nyughatatlan alakot látunk, akit a frusztráltsága, kilátástalansága egyre inkább összeférhetetlen alakká tesz. (Ezt készíti elő az is, hogy a legkíméletlenebbül s a legtudatosabban, a legcinikusabban a Katona Platonovja bánik el Grekovával az első találkozásukkor.)
Az eredeti szövegben Szofja és Platonov beszélgetését megtöri Scserbuk érkezése (neki sikerül azt a kézcsókot kicsikarnia, amivel a Katona előadásában a jelenet kezdődik). Ő figyelmezteti Petrint, hogy nem illik társalgás közben hangosan felolvasni az újságot (nem egyszerűen olvasni, hanem felolvasni). A darabban erre Petrin úgy reagál, hogy beleköt  Platonovba – valamit hallott, amit a férfi mondhatott, de ennek nyoma sincs a szövegben. A szituációt még kínosabbá teszi, hogy az ifjú Vengerovics sem hajlandó Platonovval kezet fogni, sőt megvetően beszél vele. Pedig azért próbálta a tábornokné bemutatni a fiút a tanítónak, hogy mentse az egyre kínosabb helyzetet, de csak elmélyítenie sikerült. A darabból tehát épp az ellenkezője derül ki, mint a Katona előadásában: többnyire Platonovot érik inzultusok, s nem ő köt bele másokba.
A nyíregyházi előadásból a darabbal megegyező összkép bontakozik ki. A címszereplő itt inkább céltábla s nem nyílvessző. Platonov (Schlanger András) itt nyugodt, jókedélyű, bohóckodásra hajlamos figura, akinek nincs túl sok baja az élettel, így másokkal sem. Ezért el is hagyja az előadás a felismerés körüli játékot. A férfi egyszerűen odaáll Szofja (Széles Zita) elé, széttárja a karját (a bohócos póz üdvözlést éppúgy jelölhet, mint visszafogott sajnálkozást). Igen, ez én vagyok – mondja, s magától kezdi el mesélni, hogy mi lett belőle – harsányan, nevetgélve, bármiféle mentegetőzés nélkül. Közben átöleli a felesége vállát is, mint aki természetes büszkeséggel vállalja nemcsak azt, hogy  tanító, hanem azt is, hogy családapa. Ezért itt nem is hangzik el az önmagát értelmező metafora a fekvő kőről (6.), amely többnyire hangsúlyos az előadásokban.            
A felismerés így Nyíregyházán nem is válik önálló, kidolgozott jelenetté, csupán a vendégeskedés életképi szituációjának egyik mozzanataként jelenik meg. Így természetes módon alakul át egyik szituáció egy másikká, némileg mozaikos technikával fűződik egyik jelenet a másikhoz, többnyire csak a felvonás egészére meghatározott életképi keret tartja őket össze. A gyors váltások eredményeként nem alakulhatnak ki az egyes szituációkban aprólékosan meghatározott, pillanatról pillanatra alakuló viszonyok az eseményekhez, mint ahogy ez a Katona előadásában történik. (Nyíregyházán túlságosan sok a szereplő is ehhez, mindig jelen van egy-két olyan figura – akárcsak Csehovnál – akiket nem lehet természetes módon bevonni a szituációba.) Jóval hangsúlyosabbá válnak viszont a hangulati elemek. Itt zongoratus köszönti Szofja belépőjét, később érzelmes-játékos dallamok festik alá a játékot. A férfiak sorban állnak az asszonynál, hogy csokraikat átadhassák. Scserbuk (Gyuris Tibor) – mint afféle öreg házibohóc – a szemét eltakarva tréfás szavakkal igyekszik maga elé bűvölni a ház új asszonyát. Vojnyicev (Petneházy Attila) mosolyogva pördíti a ház régi barátja elé újdonsült asszonyát, majd amikor az hagyja megcsókolni a kezét, bravózva megtapsolja őt. „Cupido, mikor mész katonának” – köszönti nevetve Platonovot Scserbuk. „Gyönge a mellem” – mondja az, s egy gyors mozdulattal be is áll a tüdőbajos pózába. Krobot ezekkel a miniatűr bohóctréfákkal a szöveg olyan humoros pillanatait teszi láthatóvá, amelyekről a magyar előadások többnyire elfeledkeznek. (Ezek a rövid példák egészében is jellemzik az előadás hangulatképeket és gesztusfoszlányokat középpontba állító építkezésmódját.)
A szegedi előadás a nyíregyházihoz hasonló jelenetezést követ, de összességében mégis alapvetően más hatást kelt. Scserbuk itt is afféle harsány házibohócként lép színre (többszörösen hátbaveregeti például a fotelben üldögélő Platonovot – Seres Zoltán –, még akkor is jár a keze, amikor a férfi már elmenekült onnan). Petrin (Janik László) itt keményen beolvas a címszereplőnek (higgadtabban, mégis agresszívebben, mint ahogy ez Nyíregyházán történt). Platonov azonban egészen másként reagál minderre. Nyíregyházán a címszereplő kitér a provokációk elől, nem tulajdonít jelentőséget neki (afféle szokásos szurkálódásoknak tekinti), Szegeden viszont higgadtan fogadja a vádakat, aztán a visszájukra fordítja őket. Morális számonkérést épít belőle egy bűnökkel, gyarlóságokkal terhelt világgal szemben.            
Mindezt a Szofjával (Czifra Kriszta) való találkozás jelenete alapozza meg. A kertből belépő asszony a színpad közepén állva hallgatja a többiek célzásait. Kíváncsi a beszélgetésre (mint ahogy a számára ismeretlen emberekre is), de az egészből nem ért semmit. A nevetések azonban nem zavarják (nem úgy, mint a Katona Szofjáját), de itt nincs is benne semmi rosszindulat és káröröm.  Platonov  a színpad mélyén elhelyezett hosszú étkező asztalnál ül, innen figyeli a történéseket. Szofja még nem igazán láthatja meg őt. Olyan ez, mint egy bújócska, ahol a megfelelő pillanatra vár a rejtőzködő, hogy előlépjen. Platonovnál ez akkor következik ez be, amikor a keresztnevét hallja. Nem ismeri meg? – kérdezi az asszonytól mosolyogva, miután magától értetődő természetességgel középre ballagott, s megállt néhány lépésre tőle. Erre Szofja jön zavarba, Platonov viszont magabiztos, de nem fölényes. Az lett belőlem, ami lehettem – mondják a gesztusai. Keveset tudhat még ez a nő az életről, ha ilyeneket kérdez – mondják a gesztusai. Például az arcán megjelenő enyhe fintor azt is valóságtól elrugaszkodott szempontnak minősíti, amikor Szofja a magasztos eszmék szolgálatát hozza szóba. Úgy tűnik, Platonov békét kötött magával, talán ő az egyetlen szereplő ezen a színpadon, aki tisztában van a hibáival és az erényeivel. Ismeri magát, ez a találkozás nem kényszerítette semmiféle szembesülésre.
A színészi játék egyértelműen jelzi a jelenetek emberi tartalmait, világossá teszi a figurák közti viszonyokat is. De a rendezés – a szövegváltozat jellegzetességeivel összhangban – nem törekszik a jelenetek aprólékos megépítésére. Itt nincsenek részletezve a szituációk, kibontva a mikrohelyzetek. Mindez már csak azért sem lehetséges, mert a díszlet sem törekszik illúziókeltésre. (A Katonában mindvégig ez érvényesült, és a nyíregyházi előadás első felvonását is ez határozta meg). A szegedi tér a falakig lecsupaszított nyitott színpad, amelyet különféle apró lejtők és dobogók tagolnak. A térben szétszórva bútorok, többnyire székek, kisebb mennyiségben fotelek. Ezek egy-egy hangsúlyos pontot jelölnek ki. Baloldalt középen egy tálalószekrény áll, jobb hátul egy emelvényen egy zongora, a színpad mélyén egy hosszú étkezőasztal. Ebben a hangsúlyozottan teátrális közegben Telihay az életképi szituációkra utaló szövegrészleteket sem életképi jelenetként állítja színpadra. Ez már a legelső jelenetből kiderül: bár megmarad Anna Petrovna (Fekete Gizi) és Trileckij (Jakab Tamás) bevezető beszélgetése éppúgy, mint Glagoljev (Andorai Péter) és Vojnyicev (Fazakas Géza) vitája a régi és a mostani időkről, itt az utóbbiak nem az előbbi jelenetbe lépnek be, nem az unaloműző sakkozás szituációját törik szét megjelenésükkel, hanem Telihay párhuzamosan, egymást váltva mondatja el a két szöveget, mintegy szimultán jelenetet szervez belőlük, így nem a vendégekre való várakozás helyzetét építi meg (mint ahogy ezt Csehov teszi), hanem inkább a mondatok emblematikus tartalmait hangsúlyozza. Az előadás más pontjaira is jellemző ez a szimultanizmust absztrakcióval vegyítő színpadi építkezésmód. Itt a különféle szereplők felbukkanásai nem a szituációkat bővítik és építik tovább újabb és újabb mozzanatokkal, inkább csak újabb és újabb témákat és szólamokat hoznak be a hangsúlyozottan teátrális világba.
A nyíregyházi és a szegedi előadáshoz hasonlóan a marosvásárhelyi produkció is tágítani, sőt szétfeszíteni igyekszik a darab kínálta realista színpadi építkezésmód kereteit (amelyet korszerű játékkal tölt ki a Katona produkciója). Rusznyák Gábor más utakat keres, mint amin Krobot vagy Telihay jár. Egyrészt fölerősíti a groteszk elemeket, másrészt hangsúlyozottabb szerepet szán a hangulati elemeknek, amelyek megteremtésében különösen a zenei motívumoknak van kulcsszerepük. Ez Szofja és Platonov találkozásának jelenetéből is kiderül. A felismerés körüli játék alatt a háttérben burleszkszerű események zajlanak. Előbb azt látjuk, hogy elszalad Grekova (Berekméri Katalin) s kerékpáron indul utána Trileckij (Zayzon Zsolt). Kisvártatva azonban vált a kép: Grekova kerekezik el, s csalódottan lohol utána az orvos. Úgy látszik nem sikerült a kertben megvigasztalnia lányt, az csak a biciklijét szedte el tőle. Szofja (Szabadi Nóra) ez alatt a jobboldalon álló hármas moziszék egyikében foglal helyett, férje, Vojnyicev (László Csaba) odakuporodik a lábaihoz, a cipőjét simogatja, csókolgatja. Ezalatt Platonov (Szabó Eduárd) nagy ívben megkerüli őket, szinte a színpad egészét bejárja, de az asszony nem figyel fel rá. Aztán megáll Anna Petrovna (Péter Hilda) mellett. Innen fordul majd szembe Szofjával, amikor végre leleplezi magát.
Az asszony rosszkedvű lesz erre a nem várt fordulatra. Áll a két ember a színpadot keresztbe metsző diagonál két végén, s láthatóan nincs mondanivalójuk egymásnak. Amit meg magukról mondhatnak, arról nem szívesen beszélnek. Sem arról, hogy mennyire egészségesek, sem arról, hogy mire vitték. Végül Vojnyicev  lép oda Platonovhoz, ráteszi a vállára a kezét, s a maga kissé bugyutának ható lelkesedésével dicsérni kezdi: „ő az egyetlen köztünk, aki teljes tüdejéből lélegzik, szabadon él.” Trileckij is odaáll melléjük, s ő is mond valami effélét, aztán rögtön az uzsonnáját kéri. Mintha a két másik férfi próbálná meggyőzni Szofját, hogy fontos embernek, súlyos egyéniségnek lássa Platonovot. De olyan ez a gesztus, mint amikor a senkik a jelentéktelent kiáltják ki a királyuknak. A rosszkedvű Platonov itt is kompenzál, de most Iszak Vengerovics (Nagy Alfréd) gitárjátékába köt bele, aki a Moszkva-parti estéket pengeti. Azt a többször visszatérő dallamot, amely majd az első felvonás záró képében teljesedik ki. Előbb csak a három férfi kezd el inni. De aztán előkerülnek a vodkásüvegek, mindenki kezébe egy. Közben megszólal a Moszkva-parti esték dzsesszesített, nekivaduló változata, amelyre általános táncolás, duhajkodás, örömködés kezdődik. Beindul a gátlásokat levetni igyekvő buli, amelyben mindenki szabadulni próbál a frusztráltságától. Rusznyák itt szabadon gondolja tovább a szituációt. Ez az előadás más hangsúlyos pontjain is  megtörténik. A játékötletek többször merészen elszakadnak a valóságos helyzettől, azokat asszociatív módon építik tovább, önálló értékű, sokszor szürreális jeleneteket bontanak ki belőlük.

Vallomások a mulatságon avagy a színészi játék

Az Anna Petrovnáék estélyén (illetve azt követően) zajló második felvonás indítja el a szerelmi bonyodalmakat. Különféle vallomások hangoznak el, amelyekre (ekkor még) rendre az elutasítás a válasz. Platonov kikezd Szofjával, de folyamatosan provokálja Grekovát is, aki az első adandó alkalommal szerelmet vall neki, viszont határozottan elutasítja Trileckijt. Anna Petrovna felajánlkozik Platonovnak, az ifjabb Glagoljev  viszont neki tesz ajánlatot, az apja pedig a kezét kéri meg az asszonynak. Mindezt a második kép azzal „bonyolítja”, hogy az ifjabb Vengerovics is leborul Anna Petrovna lábai elé, s az is nyilvánvalóvá válik, hogy Oszip is szerelmes az asszonyba. A tábornokné viszont azért jött a erdőbe, hogy – az előző képben tett ajánlat beteljesítéseként – elvigye magához Platonovot. Közben megérkezik Szofja levele is, aki szerelmet vall a tanítónak, és szintén felajánlkozik neki.
Ezek az előző felvonás sokszereplős helyzeteivel ellentétben többnyire két-három fős jelenetek, így alkalmasak arra, hogy megfigyeljük a színészi játék természetét, s közben arra is választ keressünk, hogy mi motiválja a szereplőket, illetve hogy ezekből a jelzésekből milyen történetek állnak össze.
A Katona előadásában a színészi játék a szereplők viselkedésének mögöttesét mutatja meg. A részletgazdag metakommunikációs jelzések azt sejtetik meg, amiről a szereplők nem beszélnek, de ami valójában megtörténik bennük. Ehhez a jelenetek rendkívül aprólékos elemzése teremti meg az alapot, amely nemcsak a helyzetek legfontosabb fordulópontjait tárja fel, hanem aprólékos lépesekben tárja fel azt, ami a figurák között történik. A színészi játék nem csak azokat a hangsúlyos pontokat teszi felismerhetővé, amikor az egyes alakokkal történik valami: amikor elszánják vagy elhatározzák magukat valamire, amikor tétováznak vagy hazudnak, amikor másra gondolnak, mint amiről beszélnek. Az alakítások folytonosságukban mutatják meg a figurákat: egyik szituációban való viselkedésük összefügg egy másik helyzet történő cselekvéseikkel, mindebből folyamatok rakhatók össze, s így pillanatról pillanatra felismerhető, követhető az, ami a szereplőkben lezajlik Így az előadás nyilvánvalóvá teszi a különböző alakok motivációit is.
A Katona előadásában Platonov azért kezd ki Szofjával, hogy bebizonyítsa, ő igenis valaki. Ér annyit, mint régen, képes meghódítani ismét a nőt. Szofja eleinte zavartan menekülni próbál, megpróbál józanul viselkedni, de riadtságából az derül ki, hogy valójában már imponál neki a férfi. Platonov a mulatságban zajló első beszélgetésük után lezárná magában a reménytelennek tetsző ügyet, ha Szofjának nem lenne egy bizonytalanságot kifejező gesztusa, amellyel újabb meggyőző „érveket” kér a férfitől. Platonov ezután szisztematikusabban próbálja érzelmileg sarokba szorítani az asszonyt. Azt szuggerálja belé, hogy gyávaság lenne, ha nem engedne az emlékek, érzések, vágyak csábításának. Második beszélgetésük során látjuk azt a pillanatot, amikor Szofja elszánja magát. A szavai még bizonytalanságról, kétségekről beszélnek, de a mosolya már döntésről, boldog várakozásról szól: jöjjön, aminek jönnie kell. Reményei szerint az új életnek, s nem a pusztulásnak.
A nyíregyházi előadás más természetű színpadi építkezése másfajta színészi játékmódot kíván meg. Ez a némileg harsányabbra hangolt előadás nem a mögöttes tartalmak kibontására, s nem a folyamatok megépítésére törekszik. A színészek markánsan ragadnak meg egy-egy alapkaraktert, s ennek a variációit mutatják meg a különféle helyzetekben. Az alapkaraktert többnyire határozott gesztikuláció is segít felismerhetővé tenni. Trileckijnek például állandóan jár a keze, nagyokat lódít-tódít vele, a gesztikulációjában épp olyan sok a kóklerkedés, mint a szavaiban és a kapcsolataiban. Szofjának folyton keresett mozdulatai vannak, mintha valóban csupa szépelgés lenne az élete. Platonov gesztusaiban van valami eredendő bumfordiság, mintha csak ártatlan játéknak fogna fel mindent.
Nyíregyházán csupán ostoba játékból csókolja meg Grekovát (Kövér Judit), de azonnal érzi, hogy itt baj lesz, túlment a határon, a lány számára ez nem térfa. Szofjától eleinte nem akar semmit, inkább az asszony az, akit zavarba hoz a találkozás. A tábornoknét is természetes gesztussal utasítja vissza Platonov. Mégis csak nős ember vagyok – mondja. Tulajdonképpen Trileckij kelti fel Szofja iránti érdeklődését akkor, amikor az asszony hidegségéről beszél. Én nem ilyennek ismertem – gondolja a tanító. Hogy megváltozott minden. „Most meg annyira nem látok semmiféle változást.” „Eltompulás, közöny, utána a halál” – sorolja a fázisokat, ahogyan tönkremegy minden. Én is itt tartanék? – kérdezik a gesztusai. „Hogy tudna egy kicsit felemelkedni az ember?” – fogalmazza meg a kedélyes ürességben lassanként felismerhetővé vált életproblémát. A jövőtlen sorsban a múlt jelentheti a reményt. Így sodródik végül is Szofjához...
A szegedi előadásban markáns kontrasztot látni a színészi játékban: a háttérszereplőket többnyire általános karaktervonások jellemzik, amelyekhez rendre túlzó gesztusok kapcsolódnak, így téve komikus (azaz üres, értéktelen) figurákká őket. A főszereplők esetében azonban a személyiség ereje hitelesíti az alakokat. A színészek itt sem részletgazdagságra, az árnyalatok, folyamatok megmutatására törekszenek. Ehelyett belső intenzitást közvetítenek, elsősorban a jelenlét erejével hatnak. Ez főleg Seres Zoltán játékára érvényes, de elmondható Fekete Gizi lefojtott feszültségekkel élő tábornoknéjára és Czifra Krisztának az élet természetes egyszerűségében hinni akaró Szofjájára is.
A szegedi előadás második felvonásában is szimultán módon egymásba folynak a jelenetek. (Szofja és Platonov első beszélgetésével párhuzamosan például Oszip és Vengerovics jelenete zajlik: a zsidó kereskedő megbízást ad a tolvajnak, hogy készítse ki a tanítót.) Az innen is, onnan is felhangzó jelenettöredékek a bűn, a romlás különféle variációit érzékeltetik. A hosszú ballonkabátjában sétáló Platonov egyre több bizonyítékot kap az őt körülvevő közeg alpári aljasságára. Ennek próbál meg az ellenpontjává válni. A világgal szembeni morális számonkérést transzponálja a Szofjával szembeni indulataiba is.
A marosávárhelyi előadás ismét csak másfajta színészi munkát kíván, hisz más természetű hatásokkal él. A szereplőket elsősorban nem a hanghordozásuk vagy a gesztikulációjuk jellemzi, de nem is a jelenlét erejére építenek. Abból derül ki inkább, hogy kik is az egyes alakok, ahogyan a különféle játékötletekből kibomló etűdökben viselkednek. Platonov és Szofja első beszélgetésekor az asszony felidézi a képet, hogy milyen is volt egykor a férfi, amikor diákként, szalmakalappal a fején, könyvekkel a hóna alatt járt. Erre megszólal egy lefojtott, érzelmes indulattal terhes Piazzola-dallam, mely már első találkozásukkor is felidéződött. A két szereplő néhány méterre ül  egymástól, nem a másik felé, inkább a közönség irányába néznek. De a zene hidat teremt köztük. Ugyanabba a múltba röpíti őket. Percekig nem szólnak semmit, csak a dallam szól, s valószínűleg a múlt képei pörögnek bennük. (Nem véletlenül ülnek ekkor moziszékeken.) Rusznyáknak eszébe sem jut reális helyzetet építeni a jelenetből, inkább az emlékek mozijára asszociáltat róla. Szofja váratlanul dobbant azonban egyet, erre elhallgat a zene, úgy látszik sikerült az emlékezés varázsát megtörnie. Nincs értelme ennek – mondja a gesztusa. De aztán hiába beszélne másról, csak visszatér a dallam. Ők ketten nem szabadulhatnak a közös múlt kísértésétől.
Platonov itt ugyanazt a dühödt – s belső erővel nem igazolható – számonkérést zúdítja Szofjára is, mint amivel a többieket is folyton provokálja. Megérdemeljük – mondja Vojnyicev, hisz az ostorozása nélkül senkik lennénk. De valójában Platonov is senki, csak ő ezt másokon kéri számon. Azokat a vélt értékeket, amelyek a többiek szemében őt valakivé teszik, először a Szofjával való beszélgetés után kérdőjelezi meg. „Sömör vagyok a föld testén… Hülye anya szült részeg apától…” Szása (Darabont Mikold) próbálja vigasztalni, magához öleli, megsimogatja a férjét. Ebből kergetőzés születik, majd végül a férfi ölébe kapja az asszonyt. Aztán váratlanul elengedi, mint aki hirtelen kijózanodott. Így Szása tehetetlenül zuhan a földre, s közben zápoznak rá a férfi szavai: nincs bennem semmi szeretni való, s rugdosni kezdi az asszonyt. Az riadtan összekuporodik. Majd Platonov hirtelen elszégyelli magát, s mentegetőzni próbál: haragszol? Te haragudni is tudsz – kérdezi. Magához vonja Szását, s vetkőztetni kezdi. A részlet felidézésből az derül ki, hogy a marosvásárhelyi előadás szereplői is széles érzelmi utakat járnak be (talán tágasabbakat is, mint más produkciók figurái), de ennek kifejezésére nem a lélektani jelzések szolgálnak, hanem az akciók és az egyéb játékötletek.  

A záró kép avagy mi is történt valójában?   

Platonov a harmadik felvonásban összeomlik. De hogy miért, az inkább csak a negyedik felvonásból derül ki, mint ahogy az is, hogy mi történt valójában, miként változtak meg a viszonyok, hova vezettek az események. Általában a záró jelenet teremti meg azt a képet, amely végső kulcsot kínál a darab színpadi olvasatának értelmezéshez.
A Katona előadásának negyedik felvonását felfokozott indulatok, szélsőséges gesztusok uralják. Mindenkit felkavartak a történtek, mindannyian kivetkőznek magukból. Valójában valamennyien úgy érzik, hogy összeomlott az életük, folytathatatlanná vált a sorsuk. Ebben az abszruditásig feszített idegállapotban érthető, hogy Szofja lelövi Platonovot. Trileckij ekkor mindenkit kikerget a szobából, hogy megvizsgálja az áldozatot, de azonnal belátja, nincs segítség. A többiek az üvegfal mögött keringenek, mint halak az akváriumban, akik érzik, hogy lassan fogyni kezd körülöttük a levegő.
Szegeden Platonov a harmadik felvonásban a maga teremtette csapdában vergődik: olyasmit tett, ami morális elvei szerint elfogadhatatlan számára. Többnyire nyugodtan, higgadtan fogadja a látogatóit. Egyre inkább képes ismét a többiek zavarodottságának ellenpontjává válni. Képes tehát valamiféle belső megtisztulásra. Ezt jelzi a harmadik felvonás záró képe: leveti eddigi gönceit, s meztelenül kilép egy fénnyel megvilágított ajtón. Így a negyedik felvonás ebben az előadásban nyugodt elszámolássá, az összezavarodott viszonyok tisztázási kísérletévé válik. Ezért nem érdemli Platonov a halált. Nem is dördül el a pisztolylövés. A záró képben a főszereplőt látjuk, a sötétbe borult színpadon csak őt világítja alulról egy lámpa, s Szását (Bacsa Ildikó), akivel összeölelkezik, miután a feleség visszatért hozzá.
A marosvásárhelyi előadásban morbid bohóctréfává változik Platonov halála. Az iskolába helyezett negyedik felvonásban a padok közt hurcolásszák a férfi holtestét, mintha a feltámadását várnák. Mintha csak ő lehetne kilátástalan életük messiása.
A nyíregyházi előadás negyedik felvonása egy lejtőn játszódik, miután Ivo Krobot felvonásról felvonásra fokozatosan lebontotta az eleinte illúziókeltőnek tűnő díszletet. Eltűntek a falak, maradt az üres színpadi szerkezet. Hasonlóképp látunk be egyre inkább a szereplők sorsának színfalai mögé is. Ebben az átalakuló térben egyre több a metaforikus, költői jelzés. Ilyen például a záró kép is. A többiek hátulról figyelik, némán tüntetően, mi is történik a főszereplővel. Az élet közszemlére tett állapota ez. Közben egyre fényesebbé válik a világítás, mintha az élettel való elszámolás a megvilágosodás pillanata is lenne. A nyíregyházi előadás az egyetlen, ahol megmaradnak a két Trileckij zárószavai. Mind a kettő emblematikus tartalmakat hordoz. „Temessük el a holtakat, gyógyítsuk meg az élőket” – mondja a fiatalabb. „Megbüntett az Isten… A bűneidért” – mondja az idősebb. Platonov halálával tehát mintha az erkölcsi világrend visszaállításának lehetősége teremtődne meg. Mintha Isten ítélne, azzal is, hogy lesújtott, azzal is, hogy a halálba segítette az összeomlott vétkest.                

Csehov: Platonov
Katona József Színház (1990)

Díszlet: Antal Csaba
Jelmez: Vágó Nelly
Rendezte: Ascher Tamás 

Főszereplők: Básti Juli (Anna Petrovna), Blaskó Péter (Vojnyicev), Udvaros Dorottya (Szofja), Máté Gábor (Trileckij), Balkay Géza (Platonov), Szirtes Ági (Szása), Bertalan Ágnes (Grekova), Vajda László (Glagoljev), Ternyák Zoltán (ifjabb Glagoljev)

Csehov: Platonov
Szegedi Nemzeti Színház (1999)

Díszlet: Menczel Róbert, Selmeczi T. György
Jelmez: Zeke Edit
Rendezte: Telihay Péter

Főszereplők: Seress Zoltán (Platonov), Fekete Gizi (Anna Petrovna), Fazakas Géza (Vojnyicev), Czifra Kriszta (Szofja), Andorai Péter (Glagoljev), Jakab Tamás (Trileckij), Bacsa Ildikó (Szása)

„Előadás cím nélkül”
Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem (2001)

Dramaturg: Ari Nagy Barbara
Díszlet, jelmez, rendező: Rusznyák Gábor
Szereplők: Péter Hilda (Anna Petrovna), László Csaba (Vojnyicev), Szabadi Nóra (Szofja), Nagy Alfréd (Iszak Vengerovics), Berekméri Katalin (Grekova), Zayzon Zsolt (Trileckij), Szabó Eduárd (Platonov), Darabont Mikold (Szása), Ördög Miklós Levente (Oszip)

Csehov: Platonov
Móricz Zsigmond Színház, Nyíregyháza (2004)

Díszlet, jelmez: Zeke Edit
Dramaturg: Bognár Róbert
Rendezte: Ivo Krobot

Főszereplők: Varjú Olga (Anna Petrovna), Petneházy Attila (Vojnyicev), Széles Zita (Szofja), Schlanger András (Platonov), Gerle Andrea (Szása), Avass Attila (Trileckij), Gados Béla (Glagoljev), Kövér Judit (Grekova), Horváth László Attila (Oszip)


Jegyzetek:

1. Fodor Géza: „Platonov” Egy cím – és ami mögötte van. In: A Katona József Színház 1990-es előadásának műsorfüzete 2-7. p. A tanulmány nemcsak a darab „történetét” mutatja be, hanem a legfontosabb előadásait is felsorolja.  
2. Fodor Géza: Miért érdemes játszani a Platonovot? In: A Katona József Színház 1990-es előadásának műsorfüzete 8. p.
3. Először Magyarországon 1963-ban mutatták be a darabot Egerben, Horváth Jenő rendezésében. Ugyanő 1980-ban Szolnokon is színre vitte a művet. Felvétel egyik előadásról sem készült, a fennmaradt írások alapján pedig rekonstruálhatatlanok a produkciók. (Horváth Jenő 1967-ben tévéjátékot is rendezett a műből, de sajnos ehhez a felvételhez nem jutottam hozzá.) Horvai István is kétszer rendezte meg a Platonovot, 1978-ban a főiskolán, 1981-ben pedig a Pesti Színházban. Szerencsére az utóbbiból tévéváltozat is készült. Az előadás elemzéséről a cikk írása közben kellett lemondanom, mert Horvai István produkciójának bevonása az összehasonlításba teljességgel szétfeszítette volna jelen írás kereteit. Hasonlóképp az anyag kezelhetősége, áttekinthetősége érdekében mondtam le Csiszár Imre 1996-os pécsi és Szász János 2003-as főiskolai rendezésének bemutatásáról is. Ezért csak a Katona 1990-es előadásával (rendező Ascher Tamás), az 1999-es szegedi bemutatóval (rendező Telihay Péter), az idei nyíregyházi előadással (rendező Ivo Krobot) valamint Rusznyák Gábor 2001-es marosvásárhelyi főiskolás rendezésével foglalkozom. Rusznyák egy évvel korábban Kaposvárott is megrendezte a darabot, de erről a produkcióról (amely összesen hat előadást ért meg) nem maradt fent semmiféle felvétel, sőt érdemi kritika sem. Hasonlóképp rekonstruálhatatlan Gaál Erzsébet 1997-es színrevitele, amely néhány előadás után szintén lekerült a műsorról. (Az Apátlanul volt a rendezőnő utolsó munkája.)
4. Korábban is csak Gaál Erzsébet várszínházi rendezése szerepeltette a figurát.
5. Rusznyák kaposvári szövegváltozata több figurát hagyott meg az idősebbek közül: Bugrovot, Glagoljevet és Vengerovicsot, de elhagyta az utóbbi kettő fiát. 
6. „Halotta már a kifejezést: fekvő kő? Na látja, én pontosanilyen vagyok; legfeljebb én akadályozhatok másokat. Az ilyen fekvő kövek mindenkinek csak az útjában állnak.”