Miss Lyckard Circus Cirkör

A nézőtérre érve oldalt paravánokat, középen nagy, jól megtermett ember nagyságú téglatesteket láthattunk. Mindegyik olyan, mintha épp most vakarták volna le róluk a festéket. Aztán ezek a téglatestek dőlnek, tologatódnak, egymásra pakolódnak, kis alagutakat és csúszdákat képeznek. A nyitó képben a szereplők a téglatestek mögül integetve mutatkoztak be, vissza-visszabújva a téglatestek mögé. A bemutatkozás gesztusaival egy időben, hátukon csúszva, magukat lábukkal tolva „bemasírozott” a cirkuszi zenekar is – hegedűvel, dobbal és cinnel felszerelve, ahogy kell –, nehéz eldönteni, melyik színpadi motívum illusztrálta a másikat; a zenekar bevonulása mindesetre már önmagában is attrakciónak számított. A későbbiekben a zenekarra kevesebb figyelem irányult, bár jelenlétük sosem maradt észrevétlen.
A kezdő színpadkép azt sejtette, hogy itt táncszínházi előadást fogunk látni. De ha csupán arra koncentrálunk, mi az a mozgásanyag és színpadi szereplés, amit a társulat kínált nekünk, alighanem oda lyukadunk ki, hogy ez az előadás talán mégis inkább cirkusz, mint táncszínház. Valójában a színpadkép és a jelmezek is cirkusziak. Az óriás téglatestekről hamarosan kiderül, hogy semmiféle szimbolikus jelentéssel nem bírnak (bár, tegyük hozzá, erre volna esélyük). Funkciójuk kimerül cirkuszi kellék jellegükben, mivel a későbbiekben csak és kizárólag mint ugrálásra, gurulásra, csúszkálásra alkalmas terepek szerepelnek.
A jelmezek bár kerülik a hagyományos cirkusz flitteres-csillogó világát – leginkább mégiscsak a bohócok, artistalányok és fiúk karaktereit idézik, talán némi commedia dell’artés beütéssel. Látunk szégyenkező, szűzlányként illegő-billegő kis vasgyúró artistanőt, mosolyával mindenki elé tolakodó és mindenkit lefegyverző bonvivánt, szenilis, tolókocsiban közlekedő öreget, akinek megkettőzött alakja varázslatos duót alkot, és a közönség által leginkább díjazott karaktert jelenti az előadás során. A lírát egy légtornász fiú és egy madár-marionetteket  mozgató duó képviseli az előadás során.
A szereplők hozzák saját szakmai tudásukat – látunk zsonglőr-, kötéltáncos-, légtornász stb. számokat. A humor sem hiányzik, különösen a tolókocsijukban rendre színre lépő, onnan kipattanó, és zsonglőrként esetlenkedő-ügyeskedő öregecske duó élvezi a közönség szimpátiáját. Ők voltaképpen a klasszikus cirkusz bohóc duóját váltják ki kettősükkel.
A szóló, és ahogy az akrobataszámok kívánták, a kettős és hármas konfigurációk mellett egy közös, tisztán táncos betétet is láthattunk. (Nos, ez volt talán az a pillanat, amikor végképp megbizonyosodhattunk róla, hogy vajmi kevés köze van az előadásnak a táncszínházhoz.)
A cirkuszban a test, mint a fizikai adottságok, a kockázatvállalás, az ösztönös és tudatos, az érzelmek (ha tetszik, a legmélyebb valóság) elmaszkírozásának, kimutatásának vagy elrejtésének csatatere és megjelenítő eszköze is jelen van. Így a színházat megtermékenyítő műfajként is számításba kell venni. Az ezzel való kísérletezés eredményei egyelőre még kiforratlanok, művészi értéküket tekintve vitathatók, de kétségtelenül és lényegbevágóan fontosak. A testet és problémáját, a művészek egzisztenciális válságát ma már egyetlen művészet vagy filozófia sem kerülheti meg – itt van a levegőben.
Kaposi Viktória

08. 08. 6. | Nyomtatás |