Mérgező

A színlap szerint a Toxic az emberi életet mérgező legkülönbözőbb behatásokat vizsgálja – és nem csupán szerekről van itt szó, hanem minden olyan függőségről, kapcsolatról, amely emberi lényegünket torzítja. Kicsit általánosnak tűnik a leírás, és ahogy haladunk előre, az előadás is az, mégpedig két okból: először, mert „életmérgező” helyzetek sorjázásának tűnik a produkció, a koncepció ezen általános vezérfonala pedig kevés ahhoz, hogy előadás-egésszé szervesüljenek a szituációk. A másik ok az előzőből következik: a helyzet-füzér egyes elemeire nem jut alkalom, sem elegendő idő, hogy mélységükben megmutatkozzanak. Így az egyes jelenetek megmaradnak a többnyire fiziológiai hatás bemutatásának szintjén, pedig az, hogy a szereplők szája habzik, hogy testük rángatózik, hogy fülhallgatóból áradó anyagtalan mérgekkel bódítják magukat, csupán a jelenség. De még nem a jelentésteli jelenség. Ez itt a felszín, a bárki számára látható-felfogható; az általánosan elítélt rossz, amitől nagymamák borzadva féltik a kisunokát (bár tudom, és jól érezhető: közel sem ez volt az előadás célja). Mivel az előadás nem hatol a jelenetek mélységébe, a nézőnek esélye sincs rá, hogy valamit is megérezzen abból, amitől vonzó és taszító, amitől megborzongató és bizsergető mindaz, ami toxikus. Az állapotleírás (értsd: állapotmegmutatás) mindehhez kevés. Felszínesnek érzem például az óriási befőttesüvegben ázó-rothadó csikkeket – kicsit olyan elrettentő társadalmi hirdetés-íze van (hiszen tudjuk, hogy káros anyagok vannak benne, hogy mindez a szervezetünkben rohad, ezzel semmi új aspektusát, nézőpontját nem fogalmazza meg az előadás annak, amit közhelyszerűen úgyis mindenki tud). És nem tud mély hatást kiváltani az erotikus jelenetek sora sem. Van ezekből egy kis férfidominanciás ízelítő: amint a mindenkinél nagyobbra méretezett figura (amelyet maga Csabai Attila alakít) öltönyben-keménykalapban, magasított talpú női cipőben megjelenik, és személyes, tagadhatatlanul erős karizmáját, valamint extra magasságát arra használja, hogy a többnyire egyszemélyes állványokhoz rögzült nők közt saját törvényeit érvényesítse. Van benne homoerotikus vonal: amint ez a mindenkinél magasabb és erőteljesebb figura a szín egyik sarkában (sokáig hangsúlytalanul) lévő férfi szereplővel ölelkezik. És van benne egy hetero orális szex-jelenet (ugyancsak a Csabai Attila által alakított figura az egyik szereplője), amelyet nem tudom, miképp lehetne vázolni, talán így: „naturalisztikusan féligvitt”. Mindhárom jelenet kapcsán alapvetően ugyanaz a dilemma merül fel: mivel sem stilárisan, sem tartalmában nem hoz semmi újat, és nem is mond el magán az ábrázolt tényen kívül semmit, feltételezhető, hogy inkább a sokkolás, kispolgár-pukkasztás a cél. Csak úgy, önmagában, minden továbbgondolás nélkül. Márpedig akik rendszerint a Szkéné Színházba járnak, nem döbbennek meg egyik jeleneten sem, legfeljebb azon, hogy üres gesztust látnak.
Az alapjában véve jó érzékkel kezelt tér, a különös, egyszemélyes állványok, amelyekhez erősítve a női szereplők a legkülönfélébb mozdulatsorokat és pozíciókat gyakorolják, meglehetősen sok esélyt tartogatnának (valami elrugaszkodást például, amely valahogy erőteljesebb szimbolizmussal tudná kitölteni a mérgezés, a függőség szituációját). Kevesebb lehetőséget nyújt az előadást keretbe foglaló Bádogember szerepe (egyáltalában, nehéz elgondolni, miért is van ő ott), ennek ellenére ő is – csakúgy, mint a többi szereplő – fegyelemről, pontosságról tesz tanúbizonyságot. Alighanem minden lehetőség megvan ebben a társulatban arra, hogy ugyanazokat a sematikus alaphelyzeteket, amelyeket vázoltak, végiggondolják, megtöltsék élettel, jelentéssel. Erre pedig nagy szükség volna, mert ma már megdöbbenteni sem könnyű – és tartok tőle: nem is elég.


Toxic
Csabai Attila Társulata (Kompmánia ex)

Koreográfus: Csabai Attila
Szereplők: Báder Nikolett, Csabai Attila, Domokos Flóra, Gressó Nikoletta, Kovács Martina, Miriam Friedrich, Szenczi Fruzsina, Fürtös György, Petyi János

08. 08. 6. | Nyomtatás |