Az élet varázskönyve
Leporello első könyve: Árnyak színháza – Ciróka Bábszínház, Kecskemét
Leporello első könyve, még ha egyes mozzanataiban emlékeztethet is rá, nem tündérmese: Michael Ende novellája nyomán nagyon is emberi történetet mutat meg életről és halálról.
Az ifjú Ofélia hiába vágyott színésznő lenni, gyenge hangja miatt csak súgónak vették fel a városka színházába. De nem keseredett bele, sok-sok éven át boldogan súgott, míg be nem zárták a színházat. Az utolsó estén a színpad összezárult függönyén egy magányos, kóbor árny tűnt föl. Ofélia meghívta magához őt, akit aztán sok más furcsa, mókás, kedves vagy rátarti, de egyaránt gazdátlan árny is követett. S hogy ne veszekedjenek, az öreg hölgy megtanította nekik mindazt a sok darabot, amit élete során súgott. Az emberek pletykálni kezdtek a habókosnak tartott öregasszonyról („az emberek nem szeretik a szokatlan dolgokat”), s végül Oféliának el kellett hagynia a várost. Elvonatozott az óceán partjára, ahol az árnyak, hogy segítsenek rajta, játszani kezdték az embereknek a megtanult történeteket. Így született meg az árnyak színháza, amivel egy idő után Ofélia felkerekedett, és bejárta az egész világot. Míg végül egy napon ismét egy gazdátlan árny került az útjába: a halál.
Ofélia kisasszony története sajátos moralitás. Everyman a halállal szembekerülvén mindenkitől elhagyatva fokozatosan ráébred életének hiábavalóságára. Ofélia ezzel szemben a halált ugyanúgy magától értetődő emberséggel fogadja be, mint előtte az összes többi gazdátlan árnyékot. Nem kérdezi a miértet, nem alkudozik, mint ahogy azelőtt se tette soha. Ugyanolyan természetesen lép át a halál kapuján, mint ahogy annak idején a bezárt színházat vagy később az otthonát is elhagyta. Nincs semmije, amit ne tudna magával vinni a halálba, nincs felesleges poggyásza. De ami igazán az övé, az elkíséri őt a halálon is túlra: az árnyak alakot öltenek, megszínesednek a másvilágon, és új előadásba kezdenek egy kislányról, aki színésznő szeretett volna lenni...
Szép és különleges formát választott Rumi László, hogy elmesélje Ofélia kisasszony és az árnyak színházának történetét. A játék teréül Mátravölgyi Ákos és Grosschmid Erik egy nagy könyvet készített, amelynek kihajtogatott táblái között elevenednek meg a mese új és új helyszínei. A leporello-könyv csodája, hogy ha egy oldal kinyílik, egy – addig a lapok közt rejtőző – új dimenzió tárul fel: a síkból tér lesz.
A két-, illetve három dimenziós létezés kontrasztja jellemzi a történet szereplőit, a különböző bábokat is. A főhős, Ofélia tenyérnyi kis marionett, leheletfinom gesztusokra képes aprócska öreg hölgy ősz konttyal és csillogó szemüveggel, aki hol szomorkásan, hol derűsen tipegi be az egész teret – ő az egyetlen három dimenziós alak a bábok közt, ő az, aki bárhová eljuthat. Ofélián kívül a többi ember (nézők, bámészkodók) síkbábokként jelenik meg, mindig csak csoportokban, egy helyre rögzítve. Síkbábok játsszák el a színház búcsúestéjén Szent György és a sárkány történetét is. A rövidke dialógus később motívumszerűen többször megismétlődik az előadásban, változatlan szöveggel, de mindig másfajta ábrázolásban.
Az árnyak, akik Ofélia társául szegődtek, természetesen árnyfigurák, groteszk fekete sziluettek. Csak valamilyen hátulról megvilágított felületen tudnak megjelenni, testrészeik külön nem mozgathatók, de az alakok többnyire állandóan mozgásban vannak, mulatságosan pörögnek, forognak, tótágast állnak. Az első árny apró csodával szórakoztatja a teázó Oféliát: ide-oda himbálódzik, majd hirtelen derékszögben elfordulva teáskannává változik az árnyék, és így leng tovább; újabb félfordulat, és ismét az emberárnyat láthatjuk. Az árnyékok először a Szent György-történetet tanulják meg az idős hölgytől: mívesen szép árnyak mutatják be a sárkányölő és a megszabadított lány legendáját. Ugyanennek a történetnek később a „vásáribb” változatát játsszák el az óceán partján: Szent György helyett Vitéz László (kesztyűsbáb) árnya bánik el (Hamlet királyfi segítségével) a sárkánnyal. Mert ez a társulat a világ minden tájáról képes felvillantani egy-egy mesei, mitikus vagy épp drámai alakot (örülnek is a gyerekek, amikor ráismernek a találóan megragadott figurákra): jönnek a brémai muzsikusok, Aladdin, Nils Holgersson, Hamlet vagy éppen Noé bárkája. A világkörüli út során – sokféle nyelven megszólaltatva az addigra már jól ismert dialógust – újra viszontlátjuk Szent Györgyöt, a sárkányt és a királylányt: Ofélia autójának hátsó függönyére vetített színes fóliarajzok mesélik el ismételten a történetet. A sodró lendületű utazást váratlan kép szakítja félbe: vakító fehér lepel előtt egy szárnyas fekete alak áll, a halál. Árnyéknak tetszik, de mégis a tér közepén áll. Majd a fehérség elé egy sötét tábla emelkedik, rajta a szárnyas alakot formázó kapu: ezen lép át Ofélia a halál birodalmába.
A Könyv lapjait és a bábokat a két mesélő (Badacsonyi Angéla és Majoros Ágnes) mozgatja. Az előadás elején szertartásos mozdulatokkal hozzák be, helyezik el és nyitják ki a Könyvet. Ezalatt van ideje a mocorgó nézőknek is elcsendesedni, hogy mire a két mesélő kedvesen összenézve belekezd a történetbe, már mindenki rájuk figyeljen. A továbbiakban is egy-egy oldal fellapozása odafigyelést, óvatos, pontos mozdulatokat kíván tőlük, ezt nem lehet elkapkodni. De a színészek összeszedettsége a nézők figyelmét eredményezi: még az óvodások sem veszítik el a türelmüket és a mese fonalát. A két mesélőnek számtalan hangszíne van, hogy pontosan tudhassuk, mikor ki beszél. Az utolsó képnél maszkban jelennek meg, hogy visszafelé lepergessék Oféliának a Könyv, élete könyvének lapjait. Majd ugyanúgy, ahogy kinyitották, visszazárják a fedelét: „Finita la commedia.”
A látvány mellett Ágoston Béla (aki az egyik legtehetségesebb színházi zeneszerzőnk) zenéje is az előadás fontos komponense. A különböző tempójú és dinamikájú zenék váltakozása alapvetően megszabja az előadás ritmusát. (Hasonló dramaturgiai szerepet tölt be, mint a némafilmek kísérőzenéje.) Könnyed, végtelenített dallamfolyondárok teremtenek hangulati-akusztikus hátteret az árnyak mókázásának, egyszerűbb, rövidebb periódusokból álló dallamok kísérik Ofélia tipegését. Olykor csak egy-egy effekt nyomatékosítja a történéseket. Külön motívumai vannak pattogós ritmusokkal Szent Györgynek és a sárkánynak, a királylány pedig rövid dalban mond hálát megmentőjének. A két zenész (Barcza Zsolt és Gulyás László) a háttérből, láthatatlanul kíséri végig harmonikán és szaxofonon az előadást.
Leporello első könyve: Árnyak színháza
Ciróka Bábszínház, Kecskemét
Kulisszás Könyv: Mátravölgyi Ákos, Grosschmid Erik
Jelmez: Sipos Katalin
Zene: Ágoston Béla
Rendező: Rumi László
Előadók: Badacsonyi Angéla, Majoros Ágnes
Zenészek: Barcza Zsolt, Gulyás László
Ofélia kisasszony története sajátos moralitás. Everyman a halállal szembekerülvén mindenkitől elhagyatva fokozatosan ráébred életének hiábavalóságára. Ofélia ezzel szemben a halált ugyanúgy magától értetődő emberséggel fogadja be, mint előtte az összes többi gazdátlan árnyékot. Nem kérdezi a miértet, nem alkudozik, mint ahogy azelőtt se tette soha. Ugyanolyan természetesen lép át a halál kapuján, mint ahogy annak idején a bezárt színházat vagy később az otthonát is elhagyta. Nincs semmije, amit ne tudna magával vinni a halálba, nincs felesleges poggyásza. De ami igazán az övé, az elkíséri őt a halálon is túlra: az árnyak alakot öltenek, megszínesednek a másvilágon, és új előadásba kezdenek egy kislányról, aki színésznő szeretett volna lenni...
Szép és különleges formát választott Rumi László, hogy elmesélje Ofélia kisasszony és az árnyak színházának történetét. A játék teréül Mátravölgyi Ákos és Grosschmid Erik egy nagy könyvet készített, amelynek kihajtogatott táblái között elevenednek meg a mese új és új helyszínei. A leporello-könyv csodája, hogy ha egy oldal kinyílik, egy – addig a lapok közt rejtőző – új dimenzió tárul fel: a síkból tér lesz.
A két-, illetve három dimenziós létezés kontrasztja jellemzi a történet szereplőit, a különböző bábokat is. A főhős, Ofélia tenyérnyi kis marionett, leheletfinom gesztusokra képes aprócska öreg hölgy ősz konttyal és csillogó szemüveggel, aki hol szomorkásan, hol derűsen tipegi be az egész teret – ő az egyetlen három dimenziós alak a bábok közt, ő az, aki bárhová eljuthat. Ofélián kívül a többi ember (nézők, bámészkodók) síkbábokként jelenik meg, mindig csak csoportokban, egy helyre rögzítve. Síkbábok játsszák el a színház búcsúestéjén Szent György és a sárkány történetét is. A rövidke dialógus később motívumszerűen többször megismétlődik az előadásban, változatlan szöveggel, de mindig másfajta ábrázolásban.
Az árnyak, akik Ofélia társául szegődtek, természetesen árnyfigurák, groteszk fekete sziluettek. Csak valamilyen hátulról megvilágított felületen tudnak megjelenni, testrészeik külön nem mozgathatók, de az alakok többnyire állandóan mozgásban vannak, mulatságosan pörögnek, forognak, tótágast állnak. Az első árny apró csodával szórakoztatja a teázó Oféliát: ide-oda himbálódzik, majd hirtelen derékszögben elfordulva teáskannává változik az árnyék, és így leng tovább; újabb félfordulat, és ismét az emberárnyat láthatjuk. Az árnyékok először a Szent György-történetet tanulják meg az idős hölgytől: mívesen szép árnyak mutatják be a sárkányölő és a megszabadított lány legendáját. Ugyanennek a történetnek később a „vásáribb” változatát játsszák el az óceán partján: Szent György helyett Vitéz László (kesztyűsbáb) árnya bánik el (Hamlet királyfi segítségével) a sárkánnyal. Mert ez a társulat a világ minden tájáról képes felvillantani egy-egy mesei, mitikus vagy épp drámai alakot (örülnek is a gyerekek, amikor ráismernek a találóan megragadott figurákra): jönnek a brémai muzsikusok, Aladdin, Nils Holgersson, Hamlet vagy éppen Noé bárkája. A világkörüli út során – sokféle nyelven megszólaltatva az addigra már jól ismert dialógust – újra viszontlátjuk Szent Györgyöt, a sárkányt és a királylányt: Ofélia autójának hátsó függönyére vetített színes fóliarajzok mesélik el ismételten a történetet. A sodró lendületű utazást váratlan kép szakítja félbe: vakító fehér lepel előtt egy szárnyas fekete alak áll, a halál. Árnyéknak tetszik, de mégis a tér közepén áll. Majd a fehérség elé egy sötét tábla emelkedik, rajta a szárnyas alakot formázó kapu: ezen lép át Ofélia a halál birodalmába.
A Könyv lapjait és a bábokat a két mesélő (Badacsonyi Angéla és Majoros Ágnes) mozgatja. Az előadás elején szertartásos mozdulatokkal hozzák be, helyezik el és nyitják ki a Könyvet. Ezalatt van ideje a mocorgó nézőknek is elcsendesedni, hogy mire a két mesélő kedvesen összenézve belekezd a történetbe, már mindenki rájuk figyeljen. A továbbiakban is egy-egy oldal fellapozása odafigyelést, óvatos, pontos mozdulatokat kíván tőlük, ezt nem lehet elkapkodni. De a színészek összeszedettsége a nézők figyelmét eredményezi: még az óvodások sem veszítik el a türelmüket és a mese fonalát. A két mesélőnek számtalan hangszíne van, hogy pontosan tudhassuk, mikor ki beszél. Az utolsó képnél maszkban jelennek meg, hogy visszafelé lepergessék Oféliának a Könyv, élete könyvének lapjait. Majd ugyanúgy, ahogy kinyitották, visszazárják a fedelét: „Finita la commedia.”
A látvány mellett Ágoston Béla (aki az egyik legtehetségesebb színházi zeneszerzőnk) zenéje is az előadás fontos komponense. A különböző tempójú és dinamikájú zenék váltakozása alapvetően megszabja az előadás ritmusát. (Hasonló dramaturgiai szerepet tölt be, mint a némafilmek kísérőzenéje.) Könnyed, végtelenített dallamfolyondárok teremtenek hangulati-akusztikus hátteret az árnyak mókázásának, egyszerűbb, rövidebb periódusokból álló dallamok kísérik Ofélia tipegését. Olykor csak egy-egy effekt nyomatékosítja a történéseket. Külön motívumai vannak pattogós ritmusokkal Szent Györgynek és a sárkánynak, a királylány pedig rövid dalban mond hálát megmentőjének. A két zenész (Barcza Zsolt és Gulyás László) a háttérből, láthatatlanul kíséri végig harmonikán és szaxofonon az előadást.
Leporello első könyve: Árnyak színháza
Ciróka Bábszínház, Kecskemét
Kulisszás Könyv: Mátravölgyi Ákos, Grosschmid Erik
Jelmez: Sipos Katalin
Zene: Ágoston Béla
Rendező: Rumi László
Előadók: Badacsonyi Angéla, Majoros Ágnes
Zenészek: Barcza Zsolt, Gulyás László
08. 08. 5.
| Nyomtatás |
|
Szóljon hozzá!
|
